Amiért szeretem a postát

Jól megszokott, unalmasan folydogáló január végi nap. Kiléptem a homály födte belvárosi bérházból és elégedetten szívtam be a frissnek vélt városi levegőt, nem törődve azzal, hogy minden bizonnyal néhány kevésbé jóindulatú influenza-vírust is befogadtam vendégszerető szervezetembe. Szinte rögtön érzékeltem az este csípős hidegét, de nem aggodalmaskodtam túlságosan. Végül is csak tíz perc az út a közeli postához, ott gyorsan elintézem az elintéznivalómat, aztán fél óra múlva már otthon is vagyok.

Tíz perccel később valóban beléptem a hőn áhított helyiség ajtaján. Gyors helyzetfelmérés: a három pultból a két szélsőn lehet feladni levelet, mindkét helyen 3-3 sorbanálló van, úgyhogy engedve belém ivódott lustaságomnak, a legközelebbihez álltam be. Az előttem lévők hideg közönnyel fogadták az újabb versenytárs érkezését, ami persze a forrongó gyűlölettől kezdve az együttérző sajnálkozásig bármit jelenthetett. Vártam. XXI. századi embernek megfelelően szinte reflexszerűen kaptam elő telefonomat lecsekkolni a Facebook frissítéseit, hogy aztán a szokott megelégedéssel nyugtázzam, hogy már megint teljesen fölöslegesen kapcsoltam be a képernyőt. Még mindig vártam. Nem tudtam elképzelni, mit csinálhat az a nő ott elöl, de már kereken 12 perce állt ott mozdulatlanul, miközben egy tapodtat sem haladt a sor. Na végre elment. Már csak ketten álltak előttem. Nagyon jó. Már azon kezdtem el gondolkodni, hogy tulajdonképpen szerencsés vagyok, hogy csak ennyi bosszúsággal kell találkoznom egy ügyintézés során.

Sorra került az előttem lévő néni is. Gondterhelt arcából már lehetett sejteni valamit:

- Jó napot kívánok! Hétszáznegyvenegy darab levelet szeretnék feladni. - A maga mellett vonszolt, borítékokkal teli teszkós nagytáska bárkit biztosíthatott afelől, hogy szándékai a legkomolyabbak.

- Fáradjon át a csomagküldő szolgálathoz, ők intézik ezeket az ügyeket. - próbált hárítani a pénztárosnő, amiért én mérhetetlenül hálás voltam neki.

- Onnan jövök, ők irányítottak át ide..

Aha, akkor ez egy bonyolult sakkjátszma, amiben ezúttal a csomagküldőket érte az a szerencse, hogy másnak passzolják át a kellemetlen melót. Tisztában volt ezzel a pultos hölgy is, aki megadóan bólintott és hívta egyik kollegáját segíteni.
Mindeközben a mögöttem lévő néni hitetlenkedve, félhangos "Hétszáznegyvenegy!" mormogások közepette kiállt a sorból és elindult új kihívások után keresgélni. Én rendületlenül tartottam pozíciómat, gondolván, ennyi várakozás után már csak nem leszek olyan bolond, hogy csak úgy átálljak a másik a sorba. Ezt a területet ismerem, itt kell eredményeket elérnem. Úgyis mindjárt megjön a kolléga, ő leül a borítékhadsereggel bíbelődni, a levélfelvétel pedig mehet tovább ugyanúgy.
Persze öt perc után gyanút fogtam és amikor a két postai dolgozó közösen kezdett neki a levelek egyesével történő szétválogatásának, csendben átslisszoltam a másik sorba.
Ahova már időközben a sorbanállók 99%-a átmenekült. Sebaj, gondoltam, nekik nincsenek hatalmas táskáik, se-perc alatt végzünk.

 - Hova szeretné feladni a levelét?
 - Hollandiába... de, ööö... hogyan is kell azt csinálni? - hangzott el a pultnál szinte rögtön, ami egy elegáns mozdulattal rúgta gyomron gyors megmenekülésembe vetett maradék hitemet.

Szóval megint vártam. És vártam. Időnként elkaptam a teszkós nagytáskás nő bocsánatkérő pillantásait a másik pultból, ám egyszer sem adtam fel "teljes mértékben az elképzelésim szerint alakulnak a dolgok"-típusú pókerarcomat. Kínomban már az üzlethelyiség sárgás falait néztem, s színlelt megrökönyödöttséggel állapítottam meg, hogy milyen szépen van kimunkálva a mennyezeti díszítés vagy hogy mennyire vakító a két csillár fénye.

Mindeközben megvalósult hőn vágyott álmom, 20 perc után végre sorra kerültem. Előadtam, hogy ajánlott küldeményt szeretnék feladni, itt van a boríték, meg is van címezve, csak vegyék be gyorsan, én pedig minél hamarabb mehessek utamra.

 - Ajánlott levélhez szükséges blankettája van?
 - Ööö... nincs.
 - Akkor tessék kitölteni ezt és újból beállni a sorba. Legközelebb pedig nem muszáj ennyit várnia, soron kívül is kikérheti! - tette hozzá biztatónak szánt mosollyal, aminek persze jelen helyzetemben az égegyadta világon semmi hatása nem volt.

Kitöltés után újból visszaálltam a sorba, remélhetőleg utoljára. Fortyogó bosszankodásomat felváltotta a tehetetlenségembe beletörődő közöny. Kifejezetten jól szórakoztam azon, ahogy az újonnan érkezett ügyfelek felcsillanó tekintettel álltak be a bejárathoz legközelebbi sorba a nagytáskás nő mögé, majd néhány perc után tanácstalan lépések kíséretében ballagtak át a sorunkhoz. A mögöttem lévő férfi hangos szuszogásokban adta én és környezetem tudtára, hogy mennyire elégedetlen helyzetével. Haha, de aranyos, mennyire sírdogál a 10 perc kiesése miatt...
A legjobban talán az a néni járt, aki szintén ajánlott levelet akart feladni, odament a középső pulthoz, ahol csak csekket lehetett befizetni és perceken keresztül győzködte az asszisztenst, hogy adja fel a levelét. Unalmában végül vett egy sorsjegyet - és nyert. Soha rosszabb unatkozást.

Még hosszú órákon keresztül folytattam volna érdekfeszítő szociológiai megfigyeléseimet, de a kötelesség az kötelesség - másodszorra is sorra kerültem. Mindössze 3 perc alatt végeztem.

Diadalmas léptekkel vonultam ki az utcára, ahol egy jelképes mozdulattal az egész világot magamhoz öleltem - hűvös levegőstül, kipufogó-gázostul, influenzástul, mindenestül. Semmi sem érdekelt. 40 percet töltöttem a postán egyetlen levél feladása miatt, s azt hiszem, ezzel világrekordot döntöttem.

Királyságot Magyarországnak!

Érdekes cikk került elém tegnap a Facebook-üzenőfalamon (végre egy funkció, ami valóban is hasznos...). Az Index három emberrel készített interjút, akikben az a közös, hogy politikai állásfoglalásukat tekintve monarchistának vallják magukat - ergo úgy gondolják, hogy a legkedvezőbb államforma egy országnak a királyság.

Elsőre kicsit mosolyogtam a felvetésen, mert történelem órai tanulmányaim alapján mindig az szokott lenni a leosztás, hogy ha egy országban korszakváltó fordulatok következnek be, kikiáltják a köztársaságot, akkor az ezt követő káosz után valahogy mindig a korábbi egyeduralmi rendszer áll vissza (így lett például a francia forradalom köztársaságából 10 évvel később Napóleon császársága, de elég Magyarország első világháború utáni helyzetét megnézni, ahol a köztársaság kikiáltása után 2 évvel ismét a királyság tért vissza a Horthy-rendszerrel). Monarchisták, legitimisták, és társaik, egyszóval a királypártiak mindig is vaskalapos arisztokratáknak tűntek nekem, akik képtelenek kimozdulni a múlt idealizált szépsége alól és valami avítt dolgot akarnak megvalósítani a jelenben is.

Azért ez az interjú egy kicsit árnyalta a képet.

Legfőképp abban, hogy a megkérdezettek baromi értelmesen fogalmaztak. Tudom, ez most kicsit viccesnek meg lesajnálónak hangzik elsőre, de egyáltalán nem ez a szándékom. Ahogy olvastam a válaszokat, egyre inkább azt éreztem, hogy ezek az emberek tudják, miről beszélnek, nem azért támogatják a királyság visszaállítását és a Habsburgok visszajövetelét, mert "az Osztrák-Magyar Monarchia idején milyen jó dolgunk volt", hanem mert világosan lefektetett elveik vannak a politikai rendszerekről és ezek alapján így látják jónak. Magyarul nem érzelmi, hanem értelmi megközelítésből vizsgálják a helyzetet.
Ráadásul kifejezetten jó dolgok is elhangzottak. A demokrácia és a többségi akarat hiányosságairól, arról, hogy az egyenlőségre való túlzott törekvés milyen nagy károkat tud okozni, hogy egy király igenis uralkodhat felelősségteljesen és nem kell feltétlenül kegyetlen zsarnoknak lennie, vagy hogy például hogy milyen előnyei vannak az alkotmányos monarchiának. Csupa olyan állítás, amik eddig nem igazán jutottak eszembe, mégis egyet tudok érteni velük. Még azt a sajátos politikai gondolkodást sem tartom velejéig rossznak, ami szerint gyakorlatilag a politikai pártok teljes palettája baloldali szellemiségű, a jobboldali pártok csak nevükben azok, mivel a konzervativizmust valahol máshol kell keresni. (Igen, ezek a mondatok csak úgy a vakvilágba kiáltva nagyon homályosnak tűnnek. Tessék elolvasni az interjút, megéri!)

Mindezekkel együtt azonban volt kettő, na jó, három problémám a cikkben leírtakkal.

Először is. Bár egy bekezdéssel ezelőtt pont azt írtam, hogy milyen jó, hogy értelmi érvekkel álltak ki a megkérdezettek a legitimizmus mellett, azért az érzelmek még mindig túl nagy szerepet kaptak az egész történetben. Rögtön az elején például az egyikük arról beszél, hogy mi alapján is lett ő királyságpárti, ám ekkor szó sem esik ideológiai megfontolásokról. Helyette a nagypapa hatása valamint a családtörténeti múlt kerül szóba, amik nagyon kedves és tiszteletreméltó dolgok, de ahhoz, hogy valakinek ilyen radikális véleménye legyen, azért vajmi kevés.
Ugyanilyen komikus volt, amikor a több bekezdésnyi filozófiai fejtegetés után elhangzik, hogy Orbán Viktor azért nem lehetne király Magyarországon, mert református (és itt nem Orbánnal van a gond, bármelyik kálvinista politikus nevét be lehetne helyettesíteni). Egy mondattal korábban még a monarchisták haladó hozzáállásáról volt szó, majd rögtön utána a felesleges részletkérdésekben veszünk el. Miért lesz egy ember csak azért alkalmatlan az uralkodásra, mert nem katolikus?

A második szorosan kapcsolódik az előbbi problémához: a folyamatos meghökkentés és megbotránkoztatás. Kis híján én is ledőltem a székről, amikor az egyik interjúalany arról beszélt, hogy ő saját meggyőződéséből március 15-én nem piros-fehér-zöld kokárdát, hanem sárga-fekete szalagot tűz a mellére (ami a Habsburgok jelképe volt mindig is). Vagy amikor azt mondja a másikuk, hogy büszke a felmenőire, akik saját pénzükön vonultak hadba Rákóczi ellen (erről nekem is megvan a magam véleménye, de az már tényleg nem tartozik ehhez a poszthoz.

A harmadik, talán legnagyobb kifogásom pedig még mindig az, hogy nekem továbbra is úgy tűnik, ezek a monarchisták a múltban élnek. A XXI. században szerintem nem lehet olyan dolgokkal érvelni, hogy "egy királynak a nemzetek felett kell állnia", hogy "nem az etnikai hovatartozása számít, hanem hogy a dinasztia leszármazottja". Azzal sem értek egyet, hogy a nacionalizmus minden esetben negatív értelmű lenne - bizonyos szempontból bármilyen nemzeti kultúra alapköve és ezzel valahogy senkinek sincs semmi problémája, míg ha mi magunk szenvedünk hátrányt miatta, már mindenki a pokolba kívánja az egész eszmét.
Jó lenne azt gondolni, hogy a király személye megvédheti a kisebbségi etnikumokat egy országon belül és maradéktalanul fenntarthatja a törvényes jogrendet birodalmában, de ez ugyanolyan utópia, mint a legtöbb filozófiai elmélet a tökéletes államról.

Önsajnálat

Ha bármikor kétségbeestél,
ha bármikor úgy érzed, elvesztél,
ha bármikor azt hiszed, mindennek vége:
tudd meg, ennek nincs értelme.

Nem mintha bánatod nem létezne,
vagy szomorúságod a semmiben lézengene,
de tény, helyzetedben nem vagy egyedül,
senki sem él kénye kedvéül.

Olyanok ezek, mint a végtelen sorozatok:
fájdalmad mértékénél mindig akad nagyobb,
csak máshol, hol azt nem is gondolnád;
mindenütt akad egy koszos ház.

Koszos ház, avagy szégyen folt, tökmindegy,
az amerikai álom pusztán üres ígéret,
nincs tökéletes sors,
se tökéletes kifejlet.

Ez lenne a végszó? Ugyan már!
"Ember küzdj és bízva bízzál!"
Ez a régiek tanácsa, s hiába,
ez lelkünk összes reménysugára.

Kesergő, nagyvárosi szólamra

Egykedvűen, zsebre dugott kézzel sétálgatok a városban. Várj, mégsem: egyre feszültebben szaporázom a lépteimet, hogy mihamarabb hazaérjek. Jó, a zsebre dugott kéz stimmel. Tőlem jobbra, balra a legkülönfélébb emberek bukkannak fel, de jobbára csak el-elsuhanó sziluettjük jut el a tudatomig. Nem érdekelnek. Kizárom őket a világomból. Utálatos ez a város, mert olyan emberekkel hoz össze akár csak egy pillantás erejéig is, akikkel soha nem szeretnék találkozni. Folyton-folyvást lüktet, sohasem marad nyugton. És ez engem is nyugtalanít.

Ehhez hasonló gondolatok cikáznak fejemben még egy ideig, amikor rádöbbenek nevetséges helyzetemre. Lehajtott fejjel mormogok magamban, mintha egy őrült öregember lennék. Nem, bármit, csak ezt ne. Inkább csinálok valami mást. 

Beugrik, hogy pont van a közelben egy pizzázó. Szeletenként adják, jó melegen, ráadásul mindezt nevetségesen olcsó áron. Már szedem is elő a pénztárcámat, hogy előkészítsem az aprómat, amikor beüt a krach.

A hajléktalanok. Mindig a hajléktalanok. A helyzet, amiből nem tudsz jól kijönni. Vagy előzetes terveid ellenére rövidülsz meg értékes forintokkal, vagy egy roppant kellemetlen beszélgetés keretében kell "bocs, most nincs nálam pénz" felkiáltások közepette kihátrálni a segítségnyújtás alól.

Szemem sarkából most is észreveszek egy, a pizzázó bejáratától néhány méterre ülő hajléktalant, aki már reményteljes pillantások kíséretében figyeli ügyetlenkedésemet a pénztárcámmal. Már hallom is az "Elnézést, fiatalember...!" megszólítást. Gyorsan kell reagálnom és e rövid idő alatt győz az önző énem. Továbbmegyek, mintha meg sem hallottam volna. Meglegyint ugyan a bűntudat szele, ám a kellemetlen élményt gyorsan elhessentem és a következő célra koncentrálok, a pizzaszeletre.

Ekkor jön a következő meglepetés. Az üzlet zárva. Lehetetlen, hisz mindig nyitva találtam eddig...

De már mindegy is, hisz rögtön ezután csap belém a felismerés. Mekkora egy önző barom vagyok. Éppen hazafele tartok vacsorázni és én még a hajléktalantól is sajnálom azt a néhány száz forintot, amit elő-étkezés helyett az ő megsegítésére szánnám. Elvörösödöm. Gépiesen megfordulok és elindulok vissza, az öregember irányába. Ő érdeklődve tekint rám, hisz épp egy perccel ezelőtt néztem levegőnek. Bedobom a pizzára szánt pénzt a kis gyűjtőpohárkájába. Nem merek a szemébe nézni. Próbálnék mondani valamit neki, de a szégyenérzettől semmi sem jön ki a torkomon.

Mondanom sem kell, mindebből a többi ember semmit sem vett észre.

Egykedvűen folytatom tovább utamat, mondanám, de ez most sem igaz. Dühös vagyok. Dühös vagyok a városra, hogy lépten-nyomon ilyen szituációkba sodor engem. Dühös vagyok a hajléktalanra, hogy ilyen választások elé állít, miközben tudhatná, hogy egyszerű diákként nem én vagyok az elsődleges alamizsna-forrás. És nem utolsósorban dühös vagyok magamra, hogy saját hibáimat is a külső körülményekre fogom, hogy mindent és mindenkit lenézek, hogy egy ilyen helyzet miatt is képes vagyok szégyellni magam.

Hagyjuk is inkább, gondolom magamban. Előveszem a fülesemet. Néhány perces kínszenvedés után sikerül megszüntetni a fülhallgató gordiuszi csomóit, így már semmi sem állhat védelmi mechanizmusom útjába. Zene be, világ ki.

A Toldi-film margójára

Sohasem szeretek belecsapni a dolgok közepébe. Ez most sem lesz így, úgyhogy legyűrve a mostani téma felett érzett dühömet, gyorsan elmagyarázom, hogy mi a helyzet.

Szóval van/volt nekünk egy Arany Jánosunk, aki bátorkodott megírni a Toldi-trilógiát. Talán erről nem is kell sokat beszélni, hiszen mindenki emlékezhet rá az általános iskolai irodalom órákról. Aztán úgy alakult, hogy Toldi Miklós ugyan bekerült a magyar nemzeti emlékezetbe, mint kiváló hős, ám a témáról egy filmfeldolgozás terve sem került elő. Egészen az utóbbi időkig. Eleinte úgy volt, hogy két különböző projektben is megfilmesítenék a Toldit - ez azért jelzi, hogy a történet bizony megmozgatja a filmkészítők fantáziáját. Végül a két tervből csak az egyik maradt állva, így sokáig az volt a helyzet, hogy Pálfi György dolgozhatja fel a nagyerejű lovag történetét.

Pálfi Györgyről azt kell tudni, hogy az utóbbi évek egyik legnevesebb magyar filmrendezője - a többségnek főleg a Taxidermia című film révén lehet ismerős, nemrég mutatták be a szintén általa rendezett Szabadesést is, ami díjjal tért haza a Karlovy Vary-i filmfesztiválról.
(Persze sokáig tudnám játszani a kultúrsznobot, de azt nem árt leszögezni, hogy mindezidáig sajnos nem láttam egyetlen filmet sem Pálfitól, de ígérem, igyekszem bepótolni őket. Na de eltértünk a témától!)

Egy szó, mint száz, Pálfi a Toldit egy nagy költségvetésű akciófilmként képzelte el lovagkori díszletek között. Persze ehhez hatalmas mennyiségű pénzre van szükség (kb. 2,5 milliárd forint), az Andy Vajna-féle Magyar Nemzeti Filmalap pedig ebből 1,9 milliárdot vállalt volna.
Ez még a Filmalaptól is meglepően nagymértékű támogatás, az eddig elkészült nagyobb produkciókat is ennek az összegnek a hatodával-hetedével segítették meg (pl. a Coming Out Csányi Sándorral a főszerepben 280 milliós támogatással készült el).

Mindez nagyjából 1 évvel ezelőtt derült ki és azóta sem kezdődött el a forgatás. Egy év alatt alig történt előrelépés. Hogy miért? Na ez már homályosabb, mert csak az egyik fél, Pálfi György beszélt a médiának az ügyről. De ami ez alapján kikövetkeztethető, az elég elszomorítónak tűnik.

Az utóbbi időben több interjú is megjelent Pálfival, amikben több-kevesebb szó esik a Toldiról. Ezek alapján az látszik, hogy a Filmalap rengeteg kérdésbe bele akart szólni a film készítésével kapcsolatban; a fő konfliktus az volt, hogy az akciójelenetek rendezését másvalakire (Vajna egyik ismerősére) akarták bízni, míg Pálfi kifejezetten emiatt szerette volna megcsinálni a filmet.
Lényeg a lényeg, Pálfi végül a médiához fordult, a huzavona tovább folytatódott, míg végül két hete bejelentették, hogy nem lesz a Toldi-filmből semmi.

Na bumm.

Most ennek tényleg nagyon sok értelme volt. Érthető a Filmalap hozzáállása is, hisz ha már egy valag pénzt áldoznak a projektre, szeretnének megbizonyosodni arról, hogy hova is kerül a pénzük. Ugyanakkor érthető Pálfi véleménye is, miszerint egy állami pénzosztó szerv ne szóljon bele egy független, szerzői film készítésébe úgy, mintha egy amerikai filmstúdió lenne.
Nehéz ebben a kérdésben igazságot tenni, én azonban mégis úgy érzem, hogy itt a Filmalapnak kellett volna engednie. Nyilvánvalóan jó ötlet egy nagyköltségvetésű film készítése Toldiról, ez a Filmalap érdeke is. A film pedig akkor lesz a legjobb, ha elejétől a végéig jelen van a projekt kidolgozója, jelen esetben Pálfi. Azzal, hogy most a rendező kiszállt, tulajdonképpen ugrik az egész. Ugyan oda lehet adni még valami más rendezőnek, hogy forgassa le a filmet, de az már csak a veszett fejsze nyele. Nem az igazi.

Mindemellett még az ügy kommunikációját is elhibázta a Filmalap (hm, ebben azért hasonlít a kormányhoz...). A média Pálfi véleményével, az ő vádjaival volt hangos, mindeközben Vajnáék nem szóltak egy szót sem. Esélyt sem adtak maguknak a védekezésre, ez a huzavona pedig így magában eléggé rontja a szervezet renoméját (épp elég ironikus az, hogy a Toldi-film lefújását a nagy csinnadrattával megrendezett Filmhét közepén jelentették be).Ha pedig valóban igaz az a hír, miszerint Vajna a döntéshozók tanácskozásán személyesen kampányolt Pálfi ellen, akkor tényleg elmehet a fenébe az egész banda.

Addig is marad nekünk egyetlen apró látványterv a filmből, mementónak:

FRISSÍTÉS
Időközben találtam egy ATV-s interjút, amiben Havas Ágnes, a Filmalap vezérigazgatója nyilatkozik a Toldi-filmről, úgyhogy valahol mégiscsak megjelent a Filmalap véleménye a médiában. Belinkelem ide, hallgattassék meg a másik fél is (nagyjából 2:00-tól lesz érdekes a videó).

Tűzfalrehab, avagy egy graffiti lehet szép is

Gyors életrajzi adalék még a címmagyarázat előtt: februárban a nagyközönség előtt nem tárgyalható okokból kifolyóan ideiglenesen (?) Budapest VII. kerületébe költöztem. Ennek több következménye lett az életemre nézve. Egyrészt lakóhelyem a pesti belváros közvetlen tőszomszédságába került át, ami jelentősen lecsökkentette az utazásokra fordított időmet (= bőven elegendő az iskolai csöngetés előtt mindössze 45 perccel felkelnem, jeee). Másrészt első kézből szerezhetek információkat a fővárosi "bulinegyed" szórakozó fiataljainak szokásairól (= péntek este képtelenség nyugodt körülmények között aludni). Harmadrészt pedig egy teljesen új, felfedezésre váró környék tárult fel a szemem előtt.

Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen azzal, hogy szeretem ismerni azt a környezetet, amiben élek. Jelen esetben egy végtelenségig túlzsúfolt, itt-ott kissé lepukkant városrész közepébe csöppentem, volt tehát mit szemrevételezni.
A "lepukkant" jelző sajnos nem túlzás, néhány utcasarkon egyszerűen elszomorító állapotok uralkodnak. Rengeteg a romos, lakatlan házrész, amiket jó esetben előbb-utóbb lebontanak, ekkor azonban üres foghíjtelkek maradnak a helyükön, többnyire minden oldalról a szomszédos épületek csupasz téglafalával körülvéve.
De magyarázhatom akármilyen kacifántosan a tűzfal fogalmát, a képek valószínűleg jobban lefestik a helyzetet.


Ha az utóbbi éveknek van egy vitathatatlanul hasznos fejlesztése, akkor az mindenképpen az úgynevezett "TűzfalRehab" projekt. Ennek célja - ki gondolta volna - hogy rehabilitálják a kerület nagy tűzfalait, élettel töltsék meg az üres téglafelületeket. Ez általában valamilyen jópofa kis falfestményt jelent, legyen az akár nonfiguratív, akár várostörténeti tematikájú.
Az utóbbi időben az átfestett tűzfalak gombamód elszaporodtak a kerületben, olyannyira, hogy egy direkt e célból megtett sétám során is legalább 2 óra kellett a terület bejárásához. Mindegy is, legalább sikerült készítenem egy menő térképet a tűzfalak elhelyezkedéséről:

Az jól látszik erről a térképről, hogy a tűzfalak nem egy csoportban, hanem teljesen szétszórva terülnek el a városrészben, de ez nem is feltétlenül baj, mert így legalább a legváratlanabb pillanatokban ugorhat elénk egy kifestett házfelület.
De fölösleges is most statisztikai következtetéseket levonnom, inkább mutatok néhány képet róluk.

Virtuális sétánkat a Deák Ferenc térről kezdve utunk rögtön a Rumbach Sebestyén utcába vezet, ami az első Kiskörúttal párhuzamos utca. Itt található a legjobban sikerült művek közül rögtön kettő. Az egyik az Aranycsapat 6:3-as angliai diadalát idézi fel korabeli újságcikkek segítségével:

A másik pedig Erzsébetváros nevezetes utcáit sorolja fel, historikus díszítéssel körítve, középen pedig a városrész névadója is megjelenik: Erzsébet királyné, Ferenc József felesége. (Persze ne feledkezzünk meg a festménykompozícióba művészi pontossággal beillesztett politikai hirdetésről.)

Befordulva a Király utcába újabb érdekes falfestménnyel találkozunk az egyik beugró utcasarokban. Stílusában valamiféleképpen ez is a régi, boldog békeidőket idézi fel, a lámpaoszlop-motívum meg kitűnően illik a hosszúkás, téglalap alakú falfelületre.

Kisvártatva megérkezünk a Kazinczy utcához, amit a köztéri falfestmények számát tekintve joggal nevezhetnénk a "kifestett tűzfalak Mekkájának" - bár ez a kifejezés eléggé furcsán hat a 200 méterrel arrébb fekvő Kazinczy utcai zsinagógát szemlélve. Mindenesetre klassz képek vannak itt is. Rögtön az utcasarkon található egy játszótér, a mögötte lévő falon pedig egy végtelen, élettel teli rét - természetesen ez is fölfestve. Kitűnő párosítás egy játszótérhez, ha már ilyen szűk helyre van kényszerítve.






Továbbhaladva az utcában az egyik vendéglő kerthelyisége fölött egy Budapestet népszerűsítő művet láthatunk (mintha a többi falfestmény nem a fővárost hirdetné, na mindegy).

Érdekessége a képnek, hogy ennek helyén nem is olyan régen (értsd: március környékén) még egy másik festmény volt, amit egy Rejtő Jenőhöz kapcsolódó városi legenda ihletett. Véleményem szerint az is jól nézett ki, kár, hogy átfestették. Mindenesetre élő bizonyítékát találtuk annak, hogy a tűzfal-lobbi bizony létezik.

Feltétlenül szóba kell még hoznom a Klauzál téri tűzfal példáját is, ami szerintem az egyik legfrappánsabb és leginkább zavarbaejtő alkotás mind közül - végül is a modern művészet jellemzői ezek.













Kilométer hosszú bekezdéseken át tudnám még sorolni a különböző példákat, úgyhogy a válogatásnak most következik az utolsó darabja.. Ennek az Akácfa utcai falfestménynek az az érdekessége, hogy elkészülte után legalább 3-4 hétig úgy mentem el előtte a Wesselényi utcán napi rendszerességgel, hogy egyáltalán nem vettem észre. Csak akkor tűnt fel, amikor már szándékosan tűzfalakra vadásztam a környéken. Kínos vagy nem kínos, maradjunk annyiban, hogy lokálpatriotizmusból még nekem is van még mit tanulnom.

Egyszóval bátorítok mindenkit, hogy ha valamikor a VII. kerületbe viszi a sors, járjon nyitott szemmel, felemelt fejjel, mert egészen vicces részleteket lehet felfedezni ebben a kissé átláthatatlan épületdzsungelben. Nem mellesleg pedig mindez élő bizonyítéka annak, hogy az utcai művészet nem csak kapucnis rosszfiúk ronda firkáiból áll, hanem lehet azt kifejezetten igényesen is művelni.
Ja és természetesen hatalmas riszpekt a Neopaint Worksnek, valamint a Színes Város Csoportnak, akiknek a tűzfalak nagy részének kivitelezését köszönhetjük.

Haverok, foci, fészbuk

Eljött hát végre ez az időszak is, június vége, éppen csak kitört a nyár, még senki sem gondolkozik a szeptemberi újrakezdésen, sokkal jobb a nyakunkba szakadt temérdek szabadidővel foglalkozni. A futballrajongó embereknek (nem merek többséget írni, mert a végén még meglincseltek) itt van a foci VB. A szerencséseknek ott van a Balaton hűsítő vize. A még szerencsésebbeknek ott van a baráti köre. És hogy mi van jelenleg Obinak? Elsősorban nyári munka, és másodsorban a fentebb felsorolt dolgok.

Na nem mintha panaszkodni akarnék, mert soha rosszabb diákmunkát nem kívánnék saját magamnak. Egyedül maga a szituáció furcsa, mert tisztességes lusta tanulóként az eddigi nyári szüneteimet kivétel nélkül Balatonon történő henyéléssel töltöttem, most pedig szerencsétlen fejemnek még csinálnia is kell valamit. Skandalum.
Szóval most a tevékenységeim köre nagyjából így néz ki: munka, vébé, ismerősök. Na meg persze a Facebook.

Ez az átka a nagy szabadidőmnek. Hazaérek, leülök az ágyam melletti székre és hogy-hogy nem, pont rátéved a tekintetem az íróasztali monitorra. Aztán a bekapcsoló gombra. Majd az internetböngészőre, azon belül a leglátogatottabb oldalra (naná, hogy a Facebook) és kész a baj.

Szerencsére viszonylag hamar szembetaláltam magam ezzel az ötletes kisfilmmel (érdemes a linkre rákattintani, mert a blog csak kicsi méretben rakja ki a videókat):

Amellett, hogy megfelelően feszes tempójú filmecske lett, tele van érdekes meglátásokkal, na meg az alapvetően szomorkás hangulat mellé azért némi humort is be tud csempészni itt-ott.
Magáról a mondanivalóról órákig tudnék meddő elemzéseket írni, de ettől most megkímélem a kedves Olvasót. A felesleges szócséplést én sem komálom. Helyette nézzétek meg a videót, mert tényleg érdekes.

Mindenesetre ez épp elég hatásos lökést adott nekem, hogy átértékeljem eddigi Facebook-függőségemet aktivitásomat. Kicsit fel kéne hagynom vele, mert egy idő után tényleg csak az időmet pocsékolom vele. Főleg nyáron, amikor öngyilkosság tud lenni a négy fal közötti ücsörgés.
Szóval kezdődik a Kockulás Csökkentő Kísérlet, remélem nem fogok 1 nap után felhagyni vele. Tessék, most kiposztolom a Facebookra ezt a bejegyzést, de aztán rögtön ki is jelentkezek. Hurrá!