Önsajnálat

Ha bármikor kétségbeestél,
ha bármikor úgy érzed, elvesztél,
ha bármikor azt hiszed, mindennek vége:
tudd meg, ennek nincs értelme.

Nem mintha bánatod nem létezne,
vagy szomorúságod a semmiben lézengene,
de tény, helyzetedben nem vagy egyedül,
senki sem él kénye kedvéül.

Olyanok ezek, mint a végtelen sorozatok:
fájdalmad mértékénél mindig akad nagyobb,
csak máshol, hol azt nem is gondolnád;
mindenütt akad egy koszos ház.

Koszos ház, avagy szégyen folt, tökmindegy,
az amerikai álom pusztán üres ígéret,
nincs tökéletes sors,
se tökéletes kifejlet.

Ez lenne a végszó? Ugyan már!
"Ember küzdj és bízva bízzál!"
Ez a régiek tanácsa, s hiába,
ez lelkünk összes reménysugára.

Kesergő, nagyvárosi szólamra

Egykedvűen, zsebre dugott kézzel sétálgatok a városban. Várj, mégsem: egyre feszültebben szaporázom a lépteimet, hogy mihamarabb hazaérjek. Jó, a zsebre dugott kéz stimmel. Tőlem jobbra, balra a legkülönfélébb emberek bukkannak fel, de jobbára csak el-elsuhanó sziluettjük jut el a tudatomig. Nem érdekelnek. Kizárom őket a világomból. Utálatos ez a város, mert olyan emberekkel hoz össze akár csak egy pillantás erejéig is, akikkel soha nem szeretnék találkozni. Folyton-folyvást lüktet, sohasem marad nyugton. És ez engem is nyugtalanít.

Ehhez hasonló gondolatok cikáznak fejemben még egy ideig, amikor rádöbbenek nevetséges helyzetemre. Lehajtott fejjel mormogok magamban, mintha egy őrült öregember lennék. Nem, bármit, csak ezt ne. Inkább csinálok valami mást. 

Beugrik, hogy pont van a közelben egy pizzázó. Szeletenként adják, jó melegen, ráadásul mindezt nevetségesen olcsó áron. Már szedem is elő a pénztárcámat, hogy előkészítsem az aprómat, amikor beüt a krach.

A hajléktalanok. Mindig a hajléktalanok. A helyzet, amiből nem tudsz jól kijönni. Vagy előzetes terveid ellenére rövidülsz meg értékes forintokkal, vagy egy roppant kellemetlen beszélgetés keretében kell "bocs, most nincs nálam pénz" felkiáltások közepette kihátrálni a segítségnyújtás alól.

Szemem sarkából most is észreveszek egy, a pizzázó bejáratától néhány méterre ülő hajléktalant, aki már reményteljes pillantások kíséretében figyeli ügyetlenkedésemet a pénztárcámmal. Már hallom is az "Elnézést, fiatalember...!" megszólítást. Gyorsan kell reagálnom és e rövid idő alatt győz az önző énem. Továbbmegyek, mintha meg sem hallottam volna. Meglegyint ugyan a bűntudat szele, ám a kellemetlen élményt gyorsan elhessentem és a következő célra koncentrálok, a pizzaszeletre.

Ekkor jön a következő meglepetés. Az üzlet zárva. Lehetetlen, hisz mindig nyitva találtam eddig...

De már mindegy is, hisz rögtön ezután csap belém a felismerés. Mekkora egy önző barom vagyok. Éppen hazafele tartok vacsorázni és én még a hajléktalantól is sajnálom azt a néhány száz forintot, amit elő-étkezés helyett az ő megsegítésére szánnám. Elvörösödöm. Gépiesen megfordulok és elindulok vissza, az öregember irányába. Ő érdeklődve tekint rám, hisz épp egy perccel ezelőtt néztem levegőnek. Bedobom a pizzára szánt pénzt a kis gyűjtőpohárkájába. Nem merek a szemébe nézni. Próbálnék mondani valamit neki, de a szégyenérzettől semmi sem jön ki a torkomon.

Mondanom sem kell, mindebből a többi ember semmit sem vett észre.

Egykedvűen folytatom tovább utamat, mondanám, de ez most sem igaz. Dühös vagyok. Dühös vagyok a városra, hogy lépten-nyomon ilyen szituációkba sodor engem. Dühös vagyok a hajléktalanra, hogy ilyen választások elé állít, miközben tudhatná, hogy egyszerű diákként nem én vagyok az elsődleges alamizsna-forrás. És nem utolsósorban dühös vagyok magamra, hogy saját hibáimat is a külső körülményekre fogom, hogy mindent és mindenkit lenézek, hogy egy ilyen helyzet miatt is képes vagyok szégyellni magam.

Hagyjuk is inkább, gondolom magamban. Előveszem a fülesemet. Néhány perces kínszenvedés után sikerül megszüntetni a fülhallgató gordiuszi csomóit, így már semmi sem állhat védelmi mechanizmusom útjába. Zene be, világ ki.

A Toldi-film margójára

Sohasem szeretek belecsapni a dolgok közepébe. Ez most sem lesz így, úgyhogy legyűrve a mostani téma felett érzett dühömet, gyorsan elmagyarázom, hogy mi a helyzet.

Szóval van/volt nekünk egy Arany Jánosunk, aki bátorkodott megírni a Toldi-trilógiát. Talán erről nem is kell sokat beszélni, hiszen mindenki emlékezhet rá az általános iskolai irodalom órákról. Aztán úgy alakult, hogy Toldi Miklós ugyan bekerült a magyar nemzeti emlékezetbe, mint kiváló hős, ám a témáról egy filmfeldolgozás terve sem került elő. Egészen az utóbbi időkig. Eleinte úgy volt, hogy két különböző projektben is megfilmesítenék a Toldit - ez azért jelzi, hogy a történet bizony megmozgatja a filmkészítők fantáziáját. Végül a két tervből csak az egyik maradt állva, így sokáig az volt a helyzet, hogy Pálfi György dolgozhatja fel a nagyerejű lovag történetét.

Pálfi Györgyről azt kell tudni, hogy az utóbbi évek egyik legnevesebb magyar filmrendezője - a többségnek főleg a Taxidermia című film révén lehet ismerős, nemrég mutatták be a szintén általa rendezett Szabadesést is, ami díjjal tért haza a Karlovy Vary-i filmfesztiválról.
(Persze sokáig tudnám játszani a kultúrsznobot, de azt nem árt leszögezni, hogy mindezidáig sajnos nem láttam egyetlen filmet sem Pálfitól, de ígérem, igyekszem bepótolni őket. Na de eltértünk a témától!)

Egy szó, mint száz, Pálfi a Toldit egy nagy költségvetésű akciófilmként képzelte el lovagkori díszletek között. Persze ehhez hatalmas mennyiségű pénzre van szükség (kb. 2,5 milliárd forint), az Andy Vajna-féle Magyar Nemzeti Filmalap pedig ebből 1,9 milliárdot vállalt volna.
Ez még a Filmalaptól is meglepően nagymértékű támogatás, az eddig elkészült nagyobb produkciókat is ennek az összegnek a hatodával-hetedével segítették meg (pl. a Coming Out Csányi Sándorral a főszerepben 280 milliós támogatással készült el).

Mindez nagyjából 1 évvel ezelőtt derült ki és azóta sem kezdődött el a forgatás. Egy év alatt alig történt előrelépés. Hogy miért? Na ez már homályosabb, mert csak az egyik fél, Pálfi György beszélt a médiának az ügyről. De ami ez alapján kikövetkeztethető, az elég elszomorítónak tűnik.

Az utóbbi időben több interjú is megjelent Pálfival, amikben több-kevesebb szó esik a Toldiról. Ezek alapján az látszik, hogy a Filmalap rengeteg kérdésbe bele akart szólni a film készítésével kapcsolatban; a fő konfliktus az volt, hogy az akciójelenetek rendezését másvalakire (Vajna egyik ismerősére) akarták bízni, míg Pálfi kifejezetten emiatt szerette volna megcsinálni a filmet.
Lényeg a lényeg, Pálfi végül a médiához fordult, a huzavona tovább folytatódott, míg végül két hete bejelentették, hogy nem lesz a Toldi-filmből semmi.

Na bumm.

Most ennek tényleg nagyon sok értelme volt. Érthető a Filmalap hozzáállása is, hisz ha már egy valag pénzt áldoznak a projektre, szeretnének megbizonyosodni arról, hogy hova is kerül a pénzük. Ugyanakkor érthető Pálfi véleménye is, miszerint egy állami pénzosztó szerv ne szóljon bele egy független, szerzői film készítésébe úgy, mintha egy amerikai filmstúdió lenne.
Nehéz ebben a kérdésben igazságot tenni, én azonban mégis úgy érzem, hogy itt a Filmalapnak kellett volna engednie. Nyilvánvalóan jó ötlet egy nagyköltségvetésű film készítése Toldiról, ez a Filmalap érdeke is. A film pedig akkor lesz a legjobb, ha elejétől a végéig jelen van a projekt kidolgozója, jelen esetben Pálfi. Azzal, hogy most a rendező kiszállt, tulajdonképpen ugrik az egész. Ugyan oda lehet adni még valami más rendezőnek, hogy forgassa le a filmet, de az már csak a veszett fejsze nyele. Nem az igazi.

Mindemellett még az ügy kommunikációját is elhibázta a Filmalap (hm, ebben azért hasonlít a kormányhoz...). A média Pálfi véleményével, az ő vádjaival volt hangos, mindeközben Vajnáék nem szóltak egy szót sem. Esélyt sem adtak maguknak a védekezésre, ez a huzavona pedig így magában eléggé rontja a szervezet renoméját (épp elég ironikus az, hogy a Toldi-film lefújását a nagy csinnadrattával megrendezett Filmhét közepén jelentették be).Ha pedig valóban igaz az a hír, miszerint Vajna a döntéshozók tanácskozásán személyesen kampányolt Pálfi ellen, akkor tényleg elmehet a fenébe az egész banda.

Addig is marad nekünk egyetlen apró látványterv a filmből, mementónak:

FRISSÍTÉS
Időközben találtam egy ATV-s interjút, amiben Havas Ágnes, a Filmalap vezérigazgatója nyilatkozik a Toldi-filmről, úgyhogy valahol mégiscsak megjelent a Filmalap véleménye a médiában. Belinkelem ide, hallgattassék meg a másik fél is (nagyjából 2:00-tól lesz érdekes a videó).

Tűzfalrehab, avagy egy graffiti lehet szép is

Gyors életrajzi adalék még a címmagyarázat előtt: februárban a nagyközönség előtt nem tárgyalható okokból kifolyóan ideiglenesen (?) Budapest VII. kerületébe költöztem. Ennek több következménye lett az életemre nézve. Egyrészt lakóhelyem a pesti belváros közvetlen tőszomszédságába került át, ami jelentősen lecsökkentette az utazásokra fordított időmet (= bőven elegendő az iskolai csöngetés előtt mindössze 45 perccel felkelnem, jeee). Másrészt első kézből szerezhetek információkat a fővárosi "bulinegyed" szórakozó fiataljainak szokásairól (= péntek este képtelenség nyugodt körülmények között aludni). Harmadrészt pedig egy teljesen új, felfedezésre váró környék tárult fel a szemem előtt.

Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen azzal, hogy szeretem ismerni azt a környezetet, amiben élek. Jelen esetben egy végtelenségig túlzsúfolt, itt-ott kissé lepukkant városrész közepébe csöppentem, volt tehát mit szemrevételezni.
A "lepukkant" jelző sajnos nem túlzás, néhány utcasarkon egyszerűen elszomorító állapotok uralkodnak. Rengeteg a romos, lakatlan házrész, amiket jó esetben előbb-utóbb lebontanak, ekkor azonban üres foghíjtelkek maradnak a helyükön, többnyire minden oldalról a szomszédos épületek csupasz téglafalával körülvéve.
De magyarázhatom akármilyen kacifántosan a tűzfal fogalmát, a képek valószínűleg jobban lefestik a helyzetet.


Ha az utóbbi éveknek van egy vitathatatlanul hasznos fejlesztése, akkor az mindenképpen az úgynevezett "TűzfalRehab" projekt. Ennek célja - ki gondolta volna - hogy rehabilitálják a kerület nagy tűzfalait, élettel töltsék meg az üres téglafelületeket. Ez általában valamilyen jópofa kis falfestményt jelent, legyen az akár nonfiguratív, akár várostörténeti tematikájú.
Az utóbbi időben az átfestett tűzfalak gombamód elszaporodtak a kerületben, olyannyira, hogy egy direkt e célból megtett sétám során is legalább 2 óra kellett a terület bejárásához. Mindegy is, legalább sikerült készítenem egy menő térképet a tűzfalak elhelyezkedéséről:

Az jól látszik erről a térképről, hogy a tűzfalak nem egy csoportban, hanem teljesen szétszórva terülnek el a városrészben, de ez nem is feltétlenül baj, mert így legalább a legváratlanabb pillanatokban ugorhat elénk egy kifestett házfelület.
De fölösleges is most statisztikai következtetéseket levonnom, inkább mutatok néhány képet róluk.

Virtuális sétánkat a Deák Ferenc térről kezdve utunk rögtön a Rumbach Sebestyén utcába vezet, ami az első Kiskörúttal párhuzamos utca. Itt található a legjobban sikerült művek közül rögtön kettő. Az egyik az Aranycsapat 6:3-as angliai diadalát idézi fel korabeli újságcikkek segítségével:

A másik pedig Erzsébetváros nevezetes utcáit sorolja fel, historikus díszítéssel körítve, középen pedig a városrész névadója is megjelenik: Erzsébet királyné, Ferenc József felesége. (Persze ne feledkezzünk meg a festménykompozícióba művészi pontossággal beillesztett politikai hirdetésről.)

Befordulva a Király utcába újabb érdekes falfestménnyel találkozunk az egyik beugró utcasarokban. Stílusában valamiféleképpen ez is a régi, boldog békeidőket idézi fel, a lámpaoszlop-motívum meg kitűnően illik a hosszúkás, téglalap alakú falfelületre.

Kisvártatva megérkezünk a Kazinczy utcához, amit a köztéri falfestmények számát tekintve joggal nevezhetnénk a "kifestett tűzfalak Mekkájának" - bár ez a kifejezés eléggé furcsán hat a 200 méterrel arrébb fekvő Kazinczy utcai zsinagógát szemlélve. Mindenesetre klassz képek vannak itt is. Rögtön az utcasarkon található egy játszótér, a mögötte lévő falon pedig egy végtelen, élettel teli rét - természetesen ez is fölfestve. Kitűnő párosítás egy játszótérhez, ha már ilyen szűk helyre van kényszerítve.






Továbbhaladva az utcában az egyik vendéglő kerthelyisége fölött egy Budapestet népszerűsítő művet láthatunk (mintha a többi falfestmény nem a fővárost hirdetné, na mindegy).

Érdekessége a képnek, hogy ennek helyén nem is olyan régen (értsd: március környékén) még egy másik festmény volt, amit egy Rejtő Jenőhöz kapcsolódó városi legenda ihletett. Véleményem szerint az is jól nézett ki, kár, hogy átfestették. Mindenesetre élő bizonyítékát találtuk annak, hogy a tűzfal-lobbi bizony létezik.

Feltétlenül szóba kell még hoznom a Klauzál téri tűzfal példáját is, ami szerintem az egyik legfrappánsabb és leginkább zavarbaejtő alkotás mind közül - végül is a modern művészet jellemzői ezek.













Kilométer hosszú bekezdéseken át tudnám még sorolni a különböző példákat, úgyhogy a válogatásnak most következik az utolsó darabja.. Ennek az Akácfa utcai falfestménynek az az érdekessége, hogy elkészülte után legalább 3-4 hétig úgy mentem el előtte a Wesselényi utcán napi rendszerességgel, hogy egyáltalán nem vettem észre. Csak akkor tűnt fel, amikor már szándékosan tűzfalakra vadásztam a környéken. Kínos vagy nem kínos, maradjunk annyiban, hogy lokálpatriotizmusból még nekem is van még mit tanulnom.

Egyszóval bátorítok mindenkit, hogy ha valamikor a VII. kerületbe viszi a sors, járjon nyitott szemmel, felemelt fejjel, mert egészen vicces részleteket lehet felfedezni ebben a kissé átláthatatlan épületdzsungelben. Nem mellesleg pedig mindez élő bizonyítéka annak, hogy az utcai művészet nem csak kapucnis rosszfiúk ronda firkáiból áll, hanem lehet azt kifejezetten igényesen is művelni.
Ja és természetesen hatalmas riszpekt a Neopaint Worksnek, valamint a Színes Város Csoportnak, akiknek a tűzfalak nagy részének kivitelezését köszönhetjük.

Haverok, foci, fészbuk

Eljött hát végre ez az időszak is, június vége, éppen csak kitört a nyár, még senki sem gondolkozik a szeptemberi újrakezdésen, sokkal jobb a nyakunkba szakadt temérdek szabadidővel foglalkozni. A futballrajongó embereknek (nem merek többséget írni, mert a végén még meglincseltek) itt van a foci VB. A szerencséseknek ott van a Balaton hűsítő vize. A még szerencsésebbeknek ott van a baráti köre. És hogy mi van jelenleg Obinak? Elsősorban nyári munka, és másodsorban a fentebb felsorolt dolgok.

Na nem mintha panaszkodni akarnék, mert soha rosszabb diákmunkát nem kívánnék saját magamnak. Egyedül maga a szituáció furcsa, mert tisztességes lusta tanulóként az eddigi nyári szüneteimet kivétel nélkül Balatonon történő henyéléssel töltöttem, most pedig szerencsétlen fejemnek még csinálnia is kell valamit. Skandalum.
Szóval most a tevékenységeim köre nagyjából így néz ki: munka, vébé, ismerősök. Na meg persze a Facebook.

Ez az átka a nagy szabadidőmnek. Hazaérek, leülök az ágyam melletti székre és hogy-hogy nem, pont rátéved a tekintetem az íróasztali monitorra. Aztán a bekapcsoló gombra. Majd az internetböngészőre, azon belül a leglátogatottabb oldalra (naná, hogy a Facebook) és kész a baj.

Szerencsére viszonylag hamar szembetaláltam magam ezzel az ötletes kisfilmmel (érdemes a linkre rákattintani, mert a blog csak kicsi méretben rakja ki a videókat):

Amellett, hogy megfelelően feszes tempójú filmecske lett, tele van érdekes meglátásokkal, na meg az alapvetően szomorkás hangulat mellé azért némi humort is be tud csempészni itt-ott.
Magáról a mondanivalóról órákig tudnék meddő elemzéseket írni, de ettől most megkímélem a kedves Olvasót. A felesleges szócséplést én sem komálom. Helyette nézzétek meg a videót, mert tényleg érdekes.

Mindenesetre ez épp elég hatásos lökést adott nekem, hogy átértékeljem eddigi Facebook-függőségemet aktivitásomat. Kicsit fel kéne hagynom vele, mert egy idő után tényleg csak az időmet pocsékolom vele. Főleg nyáron, amikor öngyilkosság tud lenni a négy fal közötti ücsörgés.
Szóval kezdődik a Kockulás Csökkentő Kísérlet, remélem nem fogok 1 nap után felhagyni vele. Tessék, most kiposztolom a Facebookra ezt a bejegyzést, de aztán rögtön ki is jelentkezek. Hurrá!

Nade ki is az a Tisza István?

Hétfő reggel 10 órakor tartották a régi-új Tisza István-emlékmű ünnepélyes felavatását a Kossuth Lajos téren. Az eseményen beszédet mondott Orbán Viktor miniszterelnök is, majd ezt követően az alkotó szobrászművésszel közösen leplezte le a néhai miniszterelnök szobrát.

Á, inkább nem imitálom tovább ezt a lényegretörő újságíró stílust, nem megy nekem. Beszéljen helyettem inkább az Origo cikke az avatásról, a többit meg elmondom én.

A szobor előtörténetéhez hozzátartozik az is, hogy az emlékmű eredetijét már 1934-ben felállították a mai helyén. (Alkotója az a Zala György szobrászművész volt, akihez rengeteg más köztéri emlékmű köthető, például a Hősök tere.) A második világháború után az emlékmű főalakja rejtélyes módon "eltűnt" (rossz nyelvek szerint a Sztálin-szoborba lett beolvasztva...), a különböző átlagembereket ábrázoló mellékalakok pedig az ország legváltozatosabb pontjain szóródtak szét.
Most az emlékművet újból felállították, ehhez előásták az elkallódott mellékalakokat, restaurálták őket, Tisza István szobrát pedig újjáöntötték.
A kész kompozíció végül ilyenre sikeredett:

Az első reakciója az embernek az, hogy feleslegesen monumentális. Kétszeres embernagyságú alakok, égbe törő oszlop, tetején egy gigászi, oroszlán-kígyó szimbólummal. Egy Raoul Wallenberg-, de még inkább egy Kossuth-emlékműnél ez elfogadható, de Tisza István közel sem tölt be olyan fontos, központi szerepet a magyar történelemszemléletben, mint amilyet az emlékmű méretei indokolnának.

De ha már Tisza jelentőségéről beszélünk, ez újabb kérdéseket vet fel. Baromira megosztó a személyisége napjainkban is. Az avatás hírére például az MSZP közleményt adott ki, amiben azt sérelmezik, hogy miért pont Tisza István szobrát kell elhelyezni a Nemzet Főterén. Ezzel szemben avatási beszédében Orbán éppen a volt miniszterelnök pozitív tulajdonságait, józan ítélőképességét, mártírhalálát emelte ki. Most akkor hogy is van ez? Ki volt valójában Tisza István?

Ha röviden kéne válaszolni, akkor ezt mondanám: korának egyik leggyűlöltebb politikai személyisége. Tényleg, most nem túlzok. Ennek az embernek gyakorlatilag egy népszerű intézkedése nem volt, annak ellenére, hogy két alkalommal is ő töltötte be a miniszterelnöki posztot, először 1903-05, majd 1913-17 között.
De hogy meg lehessen érteni a körülményeket, egy kis történelmi felvezetést kell közbeiktatnom.

Ekkoriban ugyebár a dualizmus és az Osztrák-Magyar Monarchia idejében járunk. Az 1867-es kiegyezést követően hivatalosan felhőtlen a viszony a Habsburgok és a magyar birodalomrész között. Ezzel azonban a magyar politikai elitnek csak egy része értett egyet, a másikuk ragaszkodott Kossuth és az 1848-as forradalom hagyományaihoz. Ennek megfelelően két nagy tábor alakult ki: egyik volt a 67-esek csoportja, akik hittek a kiegyezés által nyújtott megoldásban és az udvarral való kiegyensúlyozott viszonyra törekedtek; a másik a 48-asoké volt, akik pedig a magyar függetlenség elősegítéséért küzdöttek - persze a birodalom keretein belül. A magyar országgyűlésben így két nagy politikai erő dominált: a 67-esek által megalapított Szabadelvű Párt, valamint a 48-asokból létrejött Függetlenségi Párt.
Hosszú évtizedeken keresztül a Szabadelvű Párt győzött minden választáson, rendre ők alakíthattak kormányt. A Függetlenségi Párt állandóan ellenzéki szerepre kényszerült és ezen időszak alatt kialakultak a bevett módszereik, hogy hogyan tiltakozzanak a kormánypárt egyes törvénytervezetei ellen. Ilyen volt például az obstrukció. Ez azt jelentette, hogy az ellenzék a legváltozatosabb módokon próbálta lehetetlenné tenni az országgyűlés munkáját és így a nem kívánt törvényjavaslat megszavazását. Bekiabálásokkal, hangoskodásokkal, kellemetlen zörgésekkel akadályozták a szavazás lebonyolítását, vagy éppen hosszú, szándékosan elnyújtott felszólalásokkal odázták el a megkezdését.

Szóval valami ilyesmi helyzetben került kormányra Tisza István, a Szabadelvű Párt képviselője. Határozott, makacs ember hírében állt, akinek egyik elsődleges célja volt az ellenzék obstrukcióinak a letörése, mondván, ezzel szinte ellehetetlenítik a parlamenti törvényhozást (ebben azért volt némi igazság). Módosítani akarta a házszabályt, amiben jóval kevesebb beleszólást adott volna az ellenzéknek a törvényhozásba, az időhúzó felszólalásokkal sem élhettek volna a képviselők, a házelnök pedig a karhatalmat is felhasználhatta volna indokolt esetben, hogy kivezettesse a tiltakozó képviselőket.
Na hát persze, hogy ezek után nem volt túlságosan népszerű politikus. Amikor el akarták fogadni a módosító indítványt, az akkori házelnök szép csendben jelentette be a szavazás megkezdését, majd meglengetett egy zsebkendőt. A távol ülő ellenzékiek nem hallottak semmit, hanem a zsebkendő látványára kíváncsian felálltak. Igen ám, de akkoriban a képviselők felállással tudtak szavazni a javaslatokra, így rengeteg ellenzéki bedőlt a cselnek és "megszavazta" a módosítást. A házelnök gyorsan ki is hirdette a sikeres eredményt, majd hatalmas káosz alakult ki az ülésteremben.
Az esemény végül "zsebkendőszavazás" néven híresült el és Tisza kormánya bele is bukott a botrányokba. Új választásokat írtak ki, amit az ellenzék közös szövetségbe tömörülve megnyert, így hosszú idő után ők alakíthattak kormányt. A Szabadelvű Párt szétesett.

Tisza csak évek múltán került vissza a politika élvonalába. Új pártjával, a Nemzeti Munkapárttal megnyerte a választást, de nem jelöltette magát kormányfőnek. 1912-ben megválasztották a parlament házelnökévé, ahol ott folytatta az ellenzéki obstrukció letörését, ahol abbahagyta. Nem hagyott felszólalni egyes ellenzéki képviselőket, vita nélkül bocsátott szavazásra törvényjavalatokat, több alkalommal szinte az összes ellenzéki képviselőt kivezettette az ülésteremből a csendőrség segítségével. Nem csoda, hogy néhány hét után egy ellenzéki képviselő háromszor is rálőtt az ülésteremben lévő Tiszára. A házelnököt mindegyik lövés elvétette, ellenben a golyónyomok máig láthatóak a képviselőház pulpitusán.

Na ezek után jött el Tisza István 2. miniszterelnöksége 1913-ban. És ezek után kezdődött el 1914-ben az I. világháború. Érdekes módon a szarajevói merénylet után sokáig Tisza volt az egyetlen jelentős politikus a Monarchiában, aki ellenezte a háborút. Nem értett egyet a Szerbiának küldendő hadüzenettel, mert tartott a háború kiszélesedésétől és egy esetleges román betöréstől Erdélyben. (Ebben szintén sok igazság volt.) Végül az osztrák és német vezetők, valamint a közvélemény nyomására mégis megváltoztatta a véleményét és ezt követően kiállt a háború mellett.
Aztán a harcok elhúzódásával az emberek egyre inkább Tiszát okolták a háború borzalmaiért, az ő személyében látták minden gondjuk forrását. Ezek után nem is olyan meglepő, hogy az 1918. októberi őszirózsás forradalomnak, ami egyébként vértelenül lezajlott, mindössze egy áldozata volt: Tisza István. Máig tisztázatlan körülmények között két katona hatolt be a birtokára és agyonlőtték (az akkor már csak) volt miniszterelnököt.
Egyébként ez volt a negyedik merénylet a személye ellen.



Egy szó, mint száz: Tisza István egy meglehetősen ellentmondásos személyiség. Elég határozott, már-már törvénytelen eszközökkel lépett fel az ellenzék ellen, politikájára valószínűleg a kompromisszumkészség volt a legkevésbé jellemző. Kevés pozitívumot lehet találni a kormányzásában, de az biztos: egy világméretű háborúban hasonlóan kemény vezetőkre van szükség, mint ő. A sors furcsa fintora, hogy pont az egyik legnépszerűbb intézkedése (hadüzenet Szerbiának, amit akkoriban az egész közvélemény támogatott) okozta később halálát, és hogy pont emiatt ítéli meg negatívan az utókor is.

És ha nem is méltó a megvetésre, az igaz, hogy személye messze nem fejezi ki a nemzet egységét. És emiatt mondom azt, hogy nem igazán van helye a Kossuth téren. Rákóczi Ferenc vagy éppen Kossuth Lajos vitán felül a magyar történelem jeles alakjai között állnak, akiknek nem egy tulajdonsága lehet példaértékű a mai kor emberének. Tisza Istvánnak nincs ilyen egyértelműen követendő jelleme. Bár, tegyük hozzá, még mindig jobb Tisza István szobrával találkozni a téren, mint Károlyi Mihályéval, amely sokáig a mostani emlékmű helyén állt.

Szóval nem igazán tudok egyetérteni a kormány álláspontjával. Annyiban talán megérthető, hogy hivatalosan a Kossuth tér 1945 előtti állapotának visszaállítása a cél, és mint ilyen, Tisza István szobra már akkor is állt.
Apropó, maga a tér baromi jól néz ki, nagyon jót tett neki a felújítás. Muszáj lesz egy külön posztot szentelnem neki. Ha a lelkesedésem is úgy akarja, ez előbb-utóbb meg fog valósulni.

Támadás! Háború!

Szombat, este háromnegyed nyolc. Egykedvűen zötyögök a 2-es metrón. Ruházatomon végignézve megkönnyebbülten állapítom meg, hogy sikerült a kellemes nyári melegnek megfelelően öltöznöm. Csak azt a fránya sálat ne felejtettem volna otthon. Kisvártatva néhány külföldi lány idegen nyelvű beszéde üti meg a fülemet. Világoskék ruhakollekciójukból, no meg a kezükben lévő hasonló színű zászlócskákból nem nehéz rájönni, hogy a kazah szurkolótábor oszlopos tagjaihoz van szerencsém. Figyelmemet azonban eltereli egy szomszédos fiúcsapat, akik - ezúttal magyarul - egymást túlharsogva szidják Pintér Attilát a kissé szerencsétlenre sikeredett bakija miatt.
Hát igen, látszik, hogy magyar válogatott meccsre indulok.

Néhány szó az előzményekről. Június 7-én, szombaton rendezték a Magyarország - Kazahsztán barátságos mérkőzést, a Pintér-féle válogatott 4. mérkőzését. Ez alapvetően még nem keltené fel az érdeklődésemet. de ez az alkalom volt egyben a Puskás Ferenc Stadion utolsó mérkőzése is. Alapvetően nem tartom magam elhivatott meccsrejáró típusnak, de gondoltam, erre az eseményre mégiscsak illik kimenni.
(Na jó, igazából az volt a fő ok, hogy 500 Ft volt a jegy ára, ami egyben a következő Eb-selejtező mérkőzésen is belépésre jogosít. Mi ez, ha nem egy nagy üzlet?)
Persze nem csak a pénzügyi oldala volt vonzó a dolognak; egyébként is kíváncsi voltam a megújuló válogatott játékára, ha már a legutóbbi albán meccsről teljesen lemaradtam (bár, ahogy olvastam, nem hagytam ki semmit).

Mindenesetre kissé aggódva mentem ki, mert a jegyárhoz kapcsolódó egetrengető akcióból azért sejthető volt, hogy nem igazán nagy az érdeklődés a meccs iránt. Pedig az ég szerelmére, ez az utolsó meccs a Puskásban. A Fradi hasonló alkalomra külön mérkőzést szervezett a Kolozsvárral, pályára léptette Lipcseit, Dragónert, stb. Az MLSZ meg csak egy nyavalyás Kazahsztánt tud meghívni, nehogy véletlenül kikapjon az utolsó meccsen a válogatott.
Szerencsére nem lett igazam, már ami a nézőszámot illeti, mert egész sokan kinn voltak. Na jó, közel sem volt teltház, de azért a jobb kilátást biztosító szektorokban zsúfolásig megteltek a széksorok.

És hogy milyen volt maga a meccs? Háááááát...
Az albánok elleni 1-0 után nyilván nem számítottam brazilos szambafocira, de azért a játék minőségére nehéz pozitív jelzőket találni. Talán egyedül a 3-0-ás végeredmény hangzik jól. Az már kevésbé, hogy a 3 gólból mindössze az első volt a magyar támadók érdeme, a többi kettőben inkább a kazahok játszották a fő szerepet - a saját kapujuknál.  A három gólon kívül pedig fájdalmasan kevés értékelhető momentum volt a meccsen. Általában véve a szotyievés jobban lekötötte a figyelmemet, ami azért teljesítmény, tekintve, hogy nem igazán szeretem az ilyesféle magvakat.

Ám az unalmas események közepette mindig akad egy reménysugár a szórakozni vágyó néző számára: a szurkolók! A legtöbb archetípusuk megtalálható a meccseken. A félrészeg pasas, aki az egész mérkőzés során 2-3 szót ismételget, de azt a legnagyobb beleéléssel (jelen esetben a "Támadááááás! Háááááborúúú!" szópárra esett a választás).
Aztán ott van az az ember, aki hárompercenként ontja magából a jobbnál jobb szóvicceket, de olyan intenzitással, hogy a meccs után egy poénjára sem emlékszem. Ugyanennek a cinikus változata, aki valamiért roppant vicces dolognak tartja, hogy a csapat minden egyes hátrapassza után rosszmájú gúnyolódásban törjön ki (nem az).
Azok a középkorú/idősebb nénik, akik a 90 perc alatt ugyan nem igazán figyelnek a játékra, de legalább a józan paraszti logika szabályait követve megoldást találnak a modern magyar futball minden problémájára.
És persze ki ne felejtsük a legendás B-középet, akik talpon vannak az egész meccs során, folyamatos skandálásokkal tartván a lelket a csapatban (vagy inkább a közönségben?).

Mindezek mellett érzem úgy, hogy nem volt felesleges kilátogatnom a tegnapi meccsre.
Egyébként ha az egész mérkőzésre egyetlen jelzőt kéne keresnem, akkor az a méltatlan lenne. Méltatlan, mert ez volt a jelenlegi Puskás Ferenc Stadion hattyúdala, ami normál esetben egy futballünnep kéne, hogy legyen. Ehelyett mit kaptunk? Egy középszerű és a középszerűnél lényegesen gyengébb csapat párharcát, pontosan megjósolható végeredménnyel (unalmas játék egyértelmű magyar győzelemmel).

Ezzel a "középszerű" megnevezéssel senkit sem akarok megsérteni, okoskodni meg végképp nem áll szándékomban. Csupán azt akarom megértetni, hogy miért várom már annyira a világbajnokságot, ahol talán látványos focira is számíthatunk.

A poszt végére pedig mi mást rakhatnék ki, mint az általam készített utolsó képet a Puskás Stadionról.