Á, inkább nem imitálom tovább ezt a lényegretörő újságíró stílust, nem megy nekem. Beszéljen helyettem inkább az Origo cikke az avatásról, a többit meg elmondom én.
A szobor előtörténetéhez hozzátartozik az is, hogy az emlékmű eredetijét már 1934-ben felállították a mai helyén. (Alkotója az a Zala György szobrászművész volt, akihez rengeteg más köztéri emlékmű köthető, például a Hősök tere.) A második világháború után az emlékmű főalakja rejtélyes módon "eltűnt" (rossz nyelvek szerint a Sztálin-szoborba lett beolvasztva...), a különböző átlagembereket ábrázoló mellékalakok pedig az ország legváltozatosabb pontjain szóródtak szét.
Most az emlékművet újból felállították, ehhez előásták az elkallódott mellékalakokat, restaurálták őket, Tisza István szobrát pedig újjáöntötték.
A kész kompozíció végül ilyenre sikeredett:
Az első reakciója az embernek az, hogy feleslegesen monumentális. Kétszeres embernagyságú alakok, égbe törő oszlop, tetején egy gigászi, oroszlán-kígyó szimbólummal. Egy Raoul Wallenberg-, de még inkább egy Kossuth-emlékműnél ez elfogadható, de Tisza István közel sem tölt be olyan fontos, központi szerepet a magyar történelemszemléletben, mint amilyet az emlékmű méretei indokolnának.
De ha már Tisza jelentőségéről beszélünk, ez újabb kérdéseket vet fel. Baromira megosztó a személyisége napjainkban is. Az avatás hírére például az MSZP közleményt adott ki, amiben azt sérelmezik, hogy miért pont Tisza István szobrát kell elhelyezni a Nemzet Főterén. Ezzel szemben avatási beszédében Orbán éppen a volt miniszterelnök pozitív tulajdonságait, józan ítélőképességét, mártírhalálát emelte ki. Most akkor hogy is van ez? Ki volt valójában Tisza István?
Ha röviden kéne válaszolni, akkor ezt mondanám: korának egyik leggyűlöltebb politikai személyisége. Tényleg, most nem túlzok. Ennek az embernek gyakorlatilag egy népszerű intézkedése nem volt, annak ellenére, hogy két alkalommal is ő töltötte be a miniszterelnöki posztot, először 1903-05, majd 1913-17 között.
De hogy meg lehessen érteni a körülményeket, egy kis történelmi felvezetést kell közbeiktatnom.
Hosszú évtizedeken keresztül a Szabadelvű Párt győzött minden választáson, rendre ők alakíthattak kormányt. A Függetlenségi Párt állandóan ellenzéki szerepre kényszerült és ezen időszak alatt kialakultak a bevett módszereik, hogy hogyan tiltakozzanak a kormánypárt egyes törvénytervezetei ellen. Ilyen volt például az obstrukció. Ez azt jelentette, hogy az ellenzék a legváltozatosabb módokon próbálta lehetetlenné tenni az országgyűlés munkáját és így a nem kívánt törvényjavaslat megszavazását. Bekiabálásokkal, hangoskodásokkal, kellemetlen zörgésekkel akadályozták a szavazás lebonyolítását, vagy éppen hosszú, szándékosan elnyújtott felszólalásokkal odázták el a megkezdését.
Szóval valami ilyesmi helyzetben került kormányra Tisza István, a Szabadelvű Párt képviselője. Határozott, makacs ember hírében állt, akinek egyik elsődleges célja volt az ellenzék obstrukcióinak a letörése, mondván, ezzel szinte ellehetetlenítik a parlamenti törvényhozást (ebben azért volt némi igazság). Módosítani akarta a házszabályt, amiben jóval kevesebb beleszólást adott volna az ellenzéknek a törvényhozásba, az időhúzó felszólalásokkal sem élhettek volna a képviselők, a házelnök pedig a karhatalmat is felhasználhatta volna indokolt esetben, hogy kivezettesse a tiltakozó képviselőket.
Na hát persze, hogy ezek után nem volt túlságosan népszerű politikus. Amikor el akarták fogadni a módosító indítványt, az akkori házelnök szép csendben jelentette be a szavazás megkezdését, majd meglengetett egy zsebkendőt. A távol ülő ellenzékiek nem hallottak semmit, hanem a zsebkendő látványára kíváncsian felálltak. Igen ám, de akkoriban a képviselők felállással tudtak szavazni a javaslatokra, így rengeteg ellenzéki bedőlt a cselnek és "megszavazta" a módosítást. A házelnök gyorsan ki is hirdette a sikeres eredményt, majd hatalmas káosz alakult ki az ülésteremben.
Az esemény végül "zsebkendőszavazás" néven híresült el és Tisza kormánya bele is bukott a botrányokba. Új választásokat írtak ki, amit az ellenzék közös szövetségbe tömörülve megnyert, így hosszú idő után ők alakíthattak kormányt. A Szabadelvű Párt szétesett.
Tisza csak évek múltán került vissza a politika élvonalába. Új pártjával, a Nemzeti Munkapárttal megnyerte a választást, de nem jelöltette magát kormányfőnek. 1912-ben megválasztották a parlament házelnökévé, ahol ott folytatta az ellenzéki obstrukció letörését, ahol abbahagyta. Nem hagyott felszólalni egyes ellenzéki képviselőket, vita nélkül bocsátott szavazásra törvényjavalatokat, több alkalommal szinte az összes ellenzéki képviselőt kivezettette az ülésteremből a csendőrség segítségével. Nem csoda, hogy néhány hét után egy ellenzéki képviselő háromszor is rálőtt az ülésteremben lévő Tiszára. A házelnököt mindegyik lövés elvétette, ellenben a golyónyomok máig láthatóak a képviselőház pulpitusán.
Aztán a harcok elhúzódásával az emberek egyre inkább Tiszát okolták a háború borzalmaiért, az ő személyében látták minden gondjuk forrását. Ezek után nem is olyan meglepő, hogy az 1918. októberi őszirózsás forradalomnak, ami egyébként vértelenül lezajlott, mindössze egy áldozata volt: Tisza István. Máig tisztázatlan körülmények között két katona hatolt be a birtokára és agyonlőtték (az akkor már csak) volt miniszterelnököt.
Egyébként ez volt a negyedik merénylet a személye ellen.
Egy szó, mint száz: Tisza István egy meglehetősen ellentmondásos személyiség. Elég határozott, már-már törvénytelen eszközökkel lépett fel az ellenzék ellen, politikájára valószínűleg a kompromisszumkészség volt a legkevésbé jellemző. Kevés pozitívumot lehet találni a kormányzásában, de az biztos: egy világméretű háborúban hasonlóan kemény vezetőkre van szükség, mint ő. A sors furcsa fintora, hogy pont az egyik legnépszerűbb intézkedése (hadüzenet Szerbiának, amit akkoriban az egész közvélemény támogatott) okozta később halálát, és hogy pont emiatt ítéli meg negatívan az utókor is.
És ha nem is méltó a megvetésre, az igaz, hogy személye messze nem fejezi ki a nemzet egységét. És emiatt mondom azt, hogy nem igazán van helye a Kossuth téren. Rákóczi Ferenc vagy éppen Kossuth Lajos vitán felül a magyar történelem jeles alakjai között állnak, akiknek nem egy tulajdonsága lehet példaértékű a mai kor emberének. Tisza Istvánnak nincs ilyen egyértelműen követendő jelleme. Bár, tegyük hozzá, még mindig jobb Tisza István szobrával találkozni a téren, mint Károlyi Mihályéval, amely sokáig a mostani emlékmű helyén állt.
Szóval nem igazán tudok egyetérteni a kormány álláspontjával. Annyiban talán megérthető, hogy hivatalosan a Kossuth tér 1945 előtti állapotának visszaállítása a cél, és mint ilyen, Tisza István szobra már akkor is állt.
Apropó, maga a tér baromi jól néz ki, nagyon jót tett neki a felújítás. Muszáj lesz egy külön posztot szentelnem neki. Ha a lelkesedésem is úgy akarja, ez előbb-utóbb meg fog valósulni.
