Szövegelő - Intim Torna Illegál: Vágjál lyukat a kádba

Valószínűleg kevés olyan ember van a 30 alatti korosztályból, aki ne ismerné a szóban forgó zeneszámot. Lehet, hogy az előadó+cím kombó hallatán még nem ugrott be a dolog, de a dallam biztos ismerős lesz:

Megmondom őszintén, sokáig nem voltam hajlandó meghallgatni a számot. Egyszerűen idegesített, hogy túl sok az indokolatlan kifejezés mind az együttes nevében, mind a szám címében, nem tudtam hova rakni magamban az egészet. Fejlett előadóművészet? Művészetnek titulált marháskodás? Szándékos polgárpukkasztás? Persze azóta elkezdtem leszámolni a hasonló előítéleteimmel, előbb hallgatok és utána értékelek és mivel így igen szoros kapcsolatba kerültem az alternatív zenével, elkerülhetetlenné vált, hogy előbb-utóbb letöltsem az Intim Torna Illegál néhány albumát.
Elszánt kultúrmissziómnak tekintem, hogy leszámoljak a ködös, érthetetlenül mély alternatív dalszövegek mítoszával, így most megpróbálok a Vágjál lyukat a kádba körül is rendet teremteni.

Ha öleltél barátot

aki már rég hiányzott

vágjál lyukat a kádba

Talán így megnyugodna

a lelked nyugtalanja

vágjál lyukat a kádba

Ha túl sok volt a dráma

ember tragédiája

vágjál lyukat a kádba

Ha már rég kicsordulna

egy fénycsepp az arcodra

vágjál lyukat a kádba

vágjál lyukat a kádba

vágjál lyukat a kádba

vágjál lyukat a kádba

vágjál lyukat a kádba

vágjál lyukat a kádba

vágjál lyukat a kádba

Ha már a nap se sütne

az eső már nem esne

vágjál lyukat a kádba

Ha már a szél se fújna

ha már a jég se fagyna

vágjál lyukat a kádba

Ha almafára másznál

amit már rég kivágtál

vágjál lyukat a kádba.

Ha nem tudsz már felállni

Jópofát se vágni

vágjál lyukat a kádba

3×

vágjál lyukat a kádba

vágjál lyukat a kádba

vágjál lyukat a kádba

vágjál lyukat a kádba

vágjál lyukat a kádba

vágjál lyukat a kádba

Mi az első dolog, amit ki tudunk hámozni a szövegből? Hogy a dal 80%-át a "vágjál lyukat a kádba" sor ismételgetése tölti ki... Nade ezen felül? Nyilván az elejétől a végéig át lehetne venni a szöveget, de én inkább a szerkezetre fogok koncentrálni.

A versszakok felépítése pofonegyszerű. Mindegyik három sorból áll, a sorok ugyanannyi szótagból, értelmüket tekintve pedig a "ha .... [akkor] vágjál lyukat a kádba" sémát lehetne ráhúzni az egységekre. Azt már inkább meg se említem, hogy aaa rímképletű bokorrímekkel van dolgunk, mert sikítva zárná be a böngészőablakot mindenki, aki valaha a pokolba kívánta már a verselemzést valamely rossz emlékű magyarórán.
Mi a közös a versszakok tartalmában? Ha egy rég nem látott baráttal találkozol... Ha már majdnem elkezdesz sírni... Ha már az időjárás és a környezet sem a megszokott... Ha úgy érzed, a padlóra kerülnél... Ilyenkor kell rendre "lyukat vágni a kádba". Ezek mind olyan helyzetek, amikor az ember nagy érzelmi behatás alatt áll. Ez nem feltétlenül egyezik a szomorúság és a kétségbeesés állapotával. Igen, a könnycsepp kicsordulása vagy a padlóra kerülés erre utal, de például egy régi barát ölelésekor én speciel örömöt érzek, ahogy egy ködös, hideg reggelen sem sírni szeretnék leginkább, hanem csak szimplán rossz a kedvem.

A zene hangulatából és a felvázolt szituációkból már sejthetjük, hogy a kádlyukasztás valamiféle megkönnyebbülést, fellélegzést jelenthet. Bocsánat, hogy megint a magyarórákra hivatkozok, de nekem erről rögtön az egyik nyelvtan órám ugrott be. A metaforáról tanultunk és arról beszéltünk, hogy a nyelvi gondolkodásban az érzelem valahogy mindig egy tartályban lévő folyadékként jelenik meg: egy szeretet lehet túláradó, valaki csordultig telhet fájdalommal, de sokszor hallunk csöpögős beszédet, amitől gyakran forrni szoktunk a dühtől. A dalban is ez történik. Néha annyira tele van a fejünk érzelmekkel, gondokkal, hogy legszívesebben felrobbannánk a nyomás alatt. Alapesetben ezeket tudná kezelni az elménk, ahogy a kádon is létezik lefolyó, amely mindig leviszi a vizet. De néha a lefolyó nem elég. Néha egy plusz csatornát kell nyitni, amely el tudja tüntetni a többletstresszt. Néha bizony lyukat kell vágni a kádba, hogy rendbe jöjjünk.
Ez a lyuk sokminden lehet, Néha tényleg elég az, ha jól kisírjuk a bánatunkat, miután annyi időn át magunkba kellett fojtanunk. De valakinek meg talán másra van szüksége. Valaki beletemetkezik a munkájába, más edzeni kezd vagy éppen szétveri a lakásának a berendezését.

Oké, mondhatják sokan, ez mind szép és jó értelmezés, de nem énekeltek már erről a témáról kicsit sokan? "Néha az a legjobb, ha sírsz, nem kell szégyellned, tedd túl magad a kudarcokon és álljál talpra!" Dehogynem. Baromira elcsépelt a téma, vagy legalábbis nem túl összetett. Ami ezt a számot megkülönbözteti a többi hasonlótól, az a finom képszerűsége.

Fentebb is írtam már, hogy a dalszöveg nem kizárólag a szomorú/sírásközeli helyzetekről szól. Ha jobban megnézzük, tulajdonképpen egy konkrét utalás sincs rá. Nem azt halljuk, hogy "ha legszívesebben sírva fakadnál", hanem: "ha már rég kicsordulna egy fénycsepp az arcodra". Még a könnycsep kifejezést is leváltják egy nehezen megfogható metaforával. Könny=fény? Hát persze! Egy könnycsepp nem afféle rideg valami. Meleg. Ha megfognád, rögtön el is tűnik. Valami láthatatlannak, egy ember lelkivilágának a lenyomata. Legalább olyan rejtélyes, mint a fény: nem tudjuk, honnan jött és azt sem, hogy mi is valójában. (Azért gondolom, a fizikusok tudnának vitatkozni velem...)
De ugyanígy nem hallunk arról, hogy "ha a múltban elkövetett hibáidon rágódnál". Helyette: "ha almafára másznál, amit már rég kivágtál". Hát nem fantasztikus? Pont az lenne a lényeg szerintem egy dalszövegben, hogy ne a teljesség igényével írja le az ember gondolatait, érzéseit, hanem csak benyomásokat örökítsen meg. A használati utasítást már a befogadónak kell megtalálnia. És abból sem csak egyfajta létezik. Leírhattam én most a saját értelmezésemet, de lehet, hogy sok ember teljesen másképp fogja fel a dalt, hovatovább, hülyeségnek tekinti az én soraimat.

De persze hozzá kell tenni, hogy a Vágjál lyukat a kádba szerintem sem a legjobb dalok/dalszövegek közül való. Hiányzik belőle valami plusz, legalábbis nem bonyolítja túl a hangulat megragadását. Első tíz meghallgatásra még izgalmasnak, lelkesítőnek találtam; hatvanadszorra már egy kicsit unalmas.

Szövegelő - Quimby: Most múlik pontosan

Új sorozatot indítok a blogon, ami remélhetőleg ki fogja állni az idő (na meg a lelkesedés) próbáját: a Szövegelő címmel ellátott posztokban ezentúl egy-egy híresebb magyar nyelvű dal szövegét elemezgetem, elmélkedek róluk, vagy csak egyszerűen leírom, én hogyan értelmezem magamban az adott számot.

Nyilván olyan dallal érdemes kezdeni, amit jó eséllyel bármelyikőtök ismerhet, úgyhogy lássuk első alanyunkat, a Most múlik pontosant.

Most múlik pontosan,
Engedem hadd menjen,
szaladjon kifelé belőlem
gondoltam egyetlen.
Nem vagy itt jó helyen,
nem vagy való nekem.
Villámlik mennydörög,
ez tényleg szerelem.

Látom, hogy elsuhan 
felettem egy madár,
tátongó szívében szögesdrót,
csőrében szalmaszál.
Magamat ringatom,
míg ő landol egy almafán,
az Isten kertjében
almabort inhalál.

Vágtatnék tovább veled az éjben
az álmok foltos indián lován.
Egy táltos szív remeg a konyhakésben,
talpam alatt sár és ingovány.

Azóta szüntelen
őt látom mindenhol.
Meredten nézek a távolba,
otthonom kőpokol.
Szilánkos mennyország,
folyékony torz tükör.
Szentjánosbogarak
fényében tündököl.

Egy indián lidérc kísért itt bennem.
Szemhéjain rozsdás szemfedő.
A tükrökön túl, fenn a fellegekben
furulyáját elejti egy angyalszárnyú kígyóbűvölő.

Amikor elkezdtem jobban odafigyelni a dalszövegre, egyből az volt az érzésem, hogy ez a dal a szerelemről, egy csalódott szerelmesről szól. Az első versszak végén az "ez tényleg szerelem" sor egy az egyben erre utal, a "villámlik, mennydörög" rész pedig rögtön egy közhelyszerű természeti képet idézhet fel bennünk a szerelem mindent elsöprő hevességéről. Az ezután következő természeti motívumok, különösen a szalmaszálat szorongató madár képe egyre inkább népdal-jelleget kölcsönöznek a szövegnek: a madár csőrét átdöfő szalmaszál  mellé a szívét átdöfő szögesdrót képe kerül, ami gyakorlatilag a beszélő lelkiállapotának kivetülése egy külső tárgyra. Egy versszakkal később a konyhakésben remegő táltos szív megint ehhez a ponthoz kapcsol vissza minket.

Megjelenik egy vágyott, ideális világ ("az Isten kertjében"), jóllehet ezt szinte egyből olyan kifejezések követik, amik nem igazán illenek bele egy népdal szövegébe (inhalál, indián) - semmi gond, gondolhatjuk, ettől lesz "quimbys" avagy "kisstibis" a nóta.

A 4. versszak kicsit már közelebb visz minket a megoldáshoz. Egyrészt megint egy egyértelműbb utalás jön a megszólított szerelmesre ("szüntelen Őt látom mindenhol"), másrészt a beszélő elhagyatottságáról olvashatunk: csak a távolból tudja nézni otthonát. Ez az otthon is ellentmondásos metaforákkal jelenik meg: egyszerre a pokol és maga a földi paradicsom ("szilánkos mennyország"), ami azonban még így is csak tökéletlen, eltörött lehet. "Folyékony torztükör" - itt jön egy váltás, a beszélő megint önmagát vetíti bele a tájba. Menekül az otthonától, amiben saját maga torz valóját látja és ezt nem bírja elviselni.

Az utolsó versszakra az "álmok foltos indián lovából" egy kísértő "indián lidérc" válik, mutatván, hogy az a szenvedély, ami őt eddig annyira vonzotta, valójában káros hatással van rá. Ezért kell búcsúzni, ezért kell túltennie magát mindezen: ez a legnehezebb pont az egészben, most kell átbillennie a tű fokán és szakítania a korábbi életével, s épp ezért most múlnak el pontosan az eddigi érzései. Az utolsó két sorban már távolabb tekintünk a beszélő belső világánál: a "tükrökön" túl megjelenik egy mindenható, égi hatalom, aki talán mindezt felülről irányítja - jóllehet ez a valaki közel sem olyan megközelíthetetlenül hatalmas, csupán egy egyszerű kígyóbűvölő.




Igen, a népdalszerűség és az itt-ott felbukkanó utalások mind azt sugallják, hogy egy igazi, szerelmi témájú verssel van dolgunk. De valami nem stimmel. Vannak népdalhoz hasonló részletek a szövegben, de legalább ugyanennyi a szokatlan, nem annyira hagyományos és nem annyira szerelmes hatású elem. Ennek a dalnak sokkal tágabb az értelmezési köre, minthogy egy ennyire elcsépelt téma köré csoportosítsunk minden olvasatot. Ez a dal nem csupán a szerelemről szól - hanem bármiféle szenvedélyről. Olyan szenvedélyekről, amik károsak ránk nézve és ezzel mi magunk is tisztában vagyunk Tudjuk, hogy változtatni kéne, merőben új utakra lépni, de egyszerűen képtelenek vagyunk szakítani az addig megszokott rendszerrel. Ismerős a dolog? Hát ugyanilyenek a szenvedélybetegségek, drogfüggőség, alkoholfüggőség, dohányzás, stb. Meg persze adott esetben a szerelem is.

Az utóbbi években rengeteg feldolgozása született a dalnak. A legjelentősebb minden bizonnyal a  Csík zenekar népdal-átirata, ami hírnévben talán még túl is szárnyalja az eredetit. Tudatlanságomat illusztrálandó: sokáig úgy hittem, hogy a Csík zenekar verziója jelent meg először, s csupán ezután dolgozta fel a dalt a Quimby. Sokaknak ismerős lehet a szám a 2010-es X-Faktorból Janicsák Veca előadásában - ő szintén a Csík-féle átdolgozást vette alapul (amiben egyébként az utolsó versszak nem szerepel, helyette az elsőt ismétlik meg még egyszer). Zárásképp pedig belinkelem a Zuboly verzióját is, ahol csupán a dallamot vették kölcsön Kiss Tibiéktől, a szöveget pedig 3-4 közismertebb népdalból állították össze.

Vigyázz, könnyen elvisz magával - Kistehén-lemezkritika

Emlékeztek még a Kistehénre? Tudjátok, azok az aranyos-bugyuta rajzos rövidfilmek a sárga tehénnel, amikkel 2002-ben reklámozták a Sziget fesztivált. Kisgyerekként nagyon kedveltem, valószínűleg inkább a rajzfilmes jelleg, mint mondjuk a tehén különböző énekei miatt. Utólag visszahallgatva ugyanakkor már leginkább a hideg futkos a hátamon, annyira idegesítően és bárgyún hangzik.

Mindegy is, a lényeg az, hogy az itt létrejött formációból alakult ki végül az a zenekar, amit mi Kistehénként ismerünk és ami alapvetően más zenét játszik, mint amivel anno híres lett.

Lehet, hogy többeknek ismert már ez a sztori, de én fontosnak tartottam kihangsúlyozni. Ugyanis elképzelni nem tudom, milyen történéseknek kellett bekövetkezni ahhoz, hogy a 2002-ben még bántóan fejhangon éneklő Kollár-Klemencz László és bandája tíz évvel később olyan lemezt adjon ki, amit bármelyik nap bármilyen percében legszívesebben fennhangon dúdolgatnék, annyira jó és annyira hangulatos.

Lássuk tehát a 2012-es Elviszlek magammal -t!

Nem egyszerű stílust képviselnek, meg kell néhányszor hallgatni a dalokat, hogy megszokja az ember. Mondom ezt annak ellenére, hogy már eleve hasonló előismerettel kezdtem neki a lemeznek: nagyon "alternatív" zene, rendkívül "mély" tartalommal, "hosszan kell emészteni" a számokat. Igaz is.
10 számból áll a lemez, külön-külön mindegyik 4-5 perces. Sokan felesleges adatnak tartják az utóbbit, de nekem ez is információval szokott szolgálni: egy 5 perces nóta jó eséllyel lesz jobban kidolgozott, mint mondjuk egy fele ilyen hosszú. Az első dolog, ami feltűnhet, az a viszonylag egysíkú zene - jobb kifejezést nem tudok rá. Jóllehet az egyes dalok között hatalmas stílusbeli különbségek vannak, ám egy-egy számon belül a dallamminták egyre inkább ismétlődnek. Ugyanakkor ez egyáltalán nem baj, mert ettől még nem lesz unalmas a zene, sőt: leginkább ez teremti meg a dalok meditatív hangulatát. Gondoljunk csak a lemez véleményem szerint talán két legerősebb nótájára: az Ezt is elviszem magammal és a Jó színe van mind attól lesz olyan ütős, hogy a zenei aláfestés tulajdonképpen egy állandó, mozdulatlan vibrálást kelt a háttérben.

...hogy aztán a szöveg kerülhessen előtérbe. Nem véletlenül írtam "aláfestést" az előbb, szerintem a dalok igazi erősségét a szövegük adja meg. Bár a számoknak alapvetően nincs sláger-jellegük, de szöveg és zene harmóniájának köszönhetően rengeteg a fülbemászó sor. Legjobb példa erre az Ezt is elviszem magammal, aminek a meghallgatása óta többször is azon szoktam kapni magam, hogy csak úgy elkezdem dúdolgatni az utcán. Maga a szöveg egyébként (a refrén kivételével) Erdős Virág költő érdeme (a zene természetesen a Kistehéné). Szintén Erdős Virág-vers került feldolgozásra a Pápá, nyugodj békében című dalban. Ez utóbbi kivétel abban a tekintetben, hogy a zene itt jóval mozgékonyabb; a szöveggel együtt egyre hullámzóbb, egyre sokrétűbb lesz, hogy aztán a szám végi refrénben teljesedjen ki ("Mint az anyád méhében, pápá, nyugodj békében").
Na igen, a dalszövegekhez még annyit, hogy nem olyan egyszerű csak úgy elmagyarázni a tartalmukat. A Jó színe van kapcsán leírhatnám, hogy tulajdonképpen egy olyan ember beszél benne, aki csak az új cipőjével van elfoglalva, miközben nyakunkon az ufóinvázió, a dal vége fele pedig megpróbál felkéredzkedni az idegenek űrhajójára. Azért érezzük, hogy ez így leírva iszonyat gagyin hangzik - míg hallgatás közben egyértelmű, hogy ez a leginkább "epic" számok közé tartozik a lemezről.

Persze a dalok rengeteg témát helyeznek előtérbe. Vannak nem kifejezetten klasszikus szerelmes nóták, amik hol az ideális nőről (Dílerlány), hol a szerelmi bánatról (Aludni hagyjatok) szólnak. Hangsúlyos szerepet kap az elvágyódás, nyugtalanság, kimondva-kimondatlanul az elvándorlás (Ezt is elviszem magammal, Itt nem élhetek). Terítékre kerül némi társadalomkritika (Pápá, nyugodj békében), na és persze vannak olyan számok is, amiket egyszerűen nem tudok hova tenni (Olyan izé vagy, Jó színe van). Talán kivételt képez a Szimpatizánsok, ami az addigi nótákhoz képest egy jóval erőteljesebb hangot üt meg (valószínűleg nem véletlen, hogy ez került a lemez végére). Kicsit talán túldimenzionálom a jelentőségét, de nekem ez teljesen úgy jött le, mint a zenekar egyfajta ars poeticája. A két választási lehetőség, a kommersz, népszerű zene és a nehezen érthető, alternatív muzsika közül ők ez utóbbit választják. Illusztrálásul gyakorlatilag belinkelhetném az egész szöveget is, de inkább hallgassátok meg. (Na jó, nem bírom ki: "Tündököljek, mint középszer? / Szimpatizáljak vagy szintetizáljak?")

Összességében tehát inkább a melankolikus-elmélkedő hangulat jellemző a számokra, de nem kell egyből depressziós zenére asszociálni. Kicsit a Pink Floydhoz tudnám hasonlítani abban a tekintetben, hogy ezt is lehet úgy hallgatni, hogy közben kikapcsol az agyad, relaxálsz, ugyanakkor mégis a zenére figyelsz minden idegszáladdal. És azt hiszem, ez minden szövegelemzési finomságnál fontosabb.

Fiatalos hidegháború - X-men: Az elsők

Nagyjából 10 perce próbálok egy épkézláb, figyelemfelkeltő bevezetőt írni a bejegyzéshez, de mivel ez nem igazán akar sikerülni, csapjunk a közepébe. Hosszú idő után ismét egy filmkritikával jelentkezem, mai alanyunk pedig nem más, mint az X-men: Az elsők.

Ez a darab szám szerint az ötödik az X-men filmek sorában és hűen követi a manapság oly divatossá vált "csináljunk minden sorozathoz előzményfilmet!" trendet. Az elsők története ennek megfelelően az 1960-as évek Amerikájában játszódik és azt követi nyomon, hogy miként találkozott egymással Charles Xavier és Erik Lehnsherr, jobban mondva X Professzor és Magneto, hogyan kezdték el közösen felkutatni a világban kallódó mutánsokat. Ehhez a történetszálhoz csatlakozik a gonosz Kevin Bacon karaktere, a szintén mutáns Sebastian Shaw, aki a két atomnagyhatalom, az USA és Oroszország összeugrasztásával akar végső csapást mérni az emberi fajra.

Nos, megmondom őszintén, én egy kicsit aggódva álltam hozzá a filmhez. Elég egyértelműen reboot-szaga volt a dolognak, ami rengeteg új ismeretlen karakter behozásával jár. És ezeket a karaktereket meg kell ismertetni, meg kell szerettetni a nézőkkel. X Professzorral és Magnetóval még nem is volt gond, őket már láttuk a korábbi filmekben, a megfiatalított verziójuk még plusz "nahátdeérdekes" érzéssel párosult. A többi mutáns azonban... Egyszerűen túl sokan voltak. A film közepén bedobtak nekünk vagy 5 új szereplőt, mind-mind más különleges képességgel, adtak 20 percet a karakterek kidolgozására, majd egyből drámai szituációk tömkelegébe (árulás, halál, lelki válság) helyezték őket. 20 perc azonban édeskevés mindehhez, így ezek a nagynak szánt fordulatok drámai hatás nélkül maradtak.

Persze szükség volt erre a rengeteg ifjú mutánsra, mert ők adták meg a film jellegzetesen fiatalos hangulatát. Nehezen lehetne ezt leírni: amolyan optimista, "hurrá, most minden sikerülni fog" típusú atmoszféra, amely szöges ellentétben áll a film konkrét történelmi hátterével: a hidegháborúval. Tényleg, néha igazán furcsa volt elmerülni a szereplők már-már 21. századi világában, aztán hirtelen szembesülni 1-1 archív felvétel útján, hogy mindez a hatvanas években játszódik. Az ember valahogy ösztönösen fekete-fehérnek képzeli el az akkori világot (feltéve, hogy az illető a kérdéses időszak után született már).

Node ideje visszaereszkedni a filozofikus magasságokból. Szeretnék még néhány szót ejteni a film végjátékáról.
Egyrészt. Kétségtelenül látványos és izgalmas volt az utolsó 30 perc, de egyszerűen fájdalmas volt nézni, hogyan próbáltak meg mesterséges kihívásokat állítani az újonnan behozott mellékszereplőknek. Nagyon erőltetettre sikeredtek ezek a párharcok, mert gyakorlatilag semmi megalapozottságuk nem volt. (Lásd pl. a hangszonáros srác és az angyalszárnyas lány, vagy éppen Bestia és Azazel viaskodását, akik a film nagy részében nem is beszéltek egymással, így a párharcukban sem volt semmi feszültség.)

A másik problémám erős spoilereket tartalmaz, így az csak kijelölés után olvasható el lentebb:
A film ugye azzal ér véget, hogy Erik és Charles útjai végleg elválnak egymástól; előbbi elkezdi megszervezni saját szövetségét az emberek ellen, míg utóbbi - immár kerekesszékbe kényszerülve - megnyitja iskoláját a birtokán. Mindez azonban túl hamar ment végbe szerintem. Az előző filmekben mindig úgy utaltak Erik és Charles együttműködésére, mintha az hosszú évekig tartott volna - itt azonban elintézik egy film leforgása alatt, ami nagyjából néhány hónapot jelent. Értem én, hogy ezzel jól be lehetett fejezni a részt, ugyanakkor alaposan felforgatták a filmek történelmét. (Ha jól hallom, a következő X-men epizódban ez gondokat is okozott.)

Azonban bármilyen sokat is írok a film negatívumairól, azt azért nem tagadhatom, hogy összességében élvezhető, izgalmas, jó film volt. A megfiatalított karakterek ismét frissességet adtak a szériának, amire azért már igencsak szükség volt, miután a harmadik X-men filmmel gyakorlatilag lezárták a fő történetszálat. Arról nem is beszélve, hogy ezzel rengeteg új lehetőség nyílt meg a film készítői előtt: újabb képregények mozgóképre vitele, újabb karakterek bemutatása, a régi és az új szereplőgárda összehozásáról nem is beszélve. Ez utóbbi poént éppen Az eljövendő múlt napjai névre hallgató részben sütötték el, amit idén májusban mutattak be a mozik - erről már decemberben ódákat zengtem.

Szóval nagyjából ennyi. Egyszer nézhetős mozifilm, de az az egy alkalom bőven megéri.
A poszt végén pedig álljon egy kihagyhatatlan opusz a soundtrackről:

Eurovízió, indokolatlan szakáll nélkül

Most, hogy lecsengett az idei Eurovíziós Dalfesztivál körül kialakult érdeklődés-, jobban mondva felháborodáshullám, itt az idő, hogy Obi-Wan Bali is beszámoljon saját nézőpontjáról (mert naprakésznek lenni túl mainstream).
Éééés igen, nagyjából most zárja be az összes olyan olvasó az oldalt, akinek már elege van a folyamatos elmélkedésekből a gender-ideológiáról, transzszexualitásról, toleranciáról. Mindenkit megnyugtathatok, ebben a szent pillanatban megfogadom, hogy még az idei osztrák győztes nevét sem fogom leírni posztban. Sőt, egy árva képet sem fogok linkelni a budapesti Szabadság-szobor arcszőrzettel ellátott verziójáról. (Na jó, nem bírom megállni.)

Kérdezhetnétek, hogy miért vagyok ilyen gonosz, hogy pont a nyertessel nem foglalkozok egy ilyen témáról szóló írásban. Félreértés ne essék, én nem tagadok semmit, gratulálok a győztesnek, így illik. Ugyanakkor a végeredményt követő hőbörgőhadjárat annyira felrobbantotta az internetet, hogy véleményem szerint fájdalmasan háttérbe szorultak a dalverseny egyéb részletei, ne adj' Isten különlegességei. Értsd: szinte egy sem szó sem esett a többi versenyzőről. Pedig megérné. Saját válogatásom következik.

Lelkem mélyéből először egy kétségbeesett kérdés tör elő: MI TÖRTÉNT A LENGYELEKKEL? Most komolyan, elképzelni nem tudom, kinek tetszhetett ennyire ez a színvonaltalan produkció. Balkáni mulatósra emlékeztető "zene", lengyel népviseleti miniszoknya, nem beszélve az előtérben tejet köpülő (!) mélyen dekoltált hölgyről. Nem csoda, hogy szakállas hősünk után ezt az előadást ekézték a legjobban szexista vonásai miatt. Bár fontosnak tartom a lengyel-magyar barátságot, erre a produkcióra még akkor sem szavaznék, ha pisztolyt szorítanának a fejemhez. (Kíváncsi vagyok, milyen fogadtatása volt a "műnek" Lengyelországban.)

Lengén öltözött hölgyekből amúgy sem volt hiány, persze a kivitelezések között is volt különbség. A portugálok például elég egyszerűen oldották meg a dolgot, ennyi erővel akár meztelenül is kiküldhették volna a színpadra az énekesüket. Jóval fantáziadúsabb volt azonban az ukránok produkciója a bombázónak szánt hölggyel és a mókuskerékben rohangáló férfi háttértáncossal (figyeld az allegóriát!). Keleti szomszédainknak amúgy sem kell a szomszédba menniük, ha zene helyett színpadi megoldásokkal akarják felhívni magukra a figyelmet: tavaly például egy tündérmesékből kilépett óriás cipelte be a színpadra az akkori versenyzőt.

Na de hogy ne csak a szerencsétlenre vagy unalmasra sikeredett produkciókat vesézzem ki (így is van belőlük elég), megpróbálom végigvenni a jó, hallgatható zeneszámokat.

A top 3-ból egyedül Hollandia produkciója volt az, ami próbált elszakadni a kliséktől. Az átlagos countrynótának szánt előadás ugyan egy kicsit tényleg unalmas volt, de az talán még reményt jelenthet a magyar társadalom számára, hogy országunk nekik adta meg a maximális pontszámot.
Aztán itt volt még a svájci előadás, ami szerintem meglepően élvezhetőre, vidámra sikeredett. Valami ilyesmit várna el az ember egy DALversenyre szánt zeneszámtól. Nem is értem, hogy miért nem végzett előrébb végül.
Na és jöjjön végül az abszolút kedvenc, az izlandi együttes. Már a nevük is viccesen hangzik (Pollapönk), de a produciójuk még inkább az volt. Látszik, hogy komolytalanra vették a figurát, de ezzel együtt nem vált az előadásuk gagyivá és még a zene is élvezhető volt.

Kicsit meglepő volt, hogy az öt nagy ország képviselői (brit, francia, német, spanyol, olasz) közül egy sem ért el komoly sikereket - csakúgy, mint tavaly. Érdekes, ezek szerint az, hogy ezen országok automatikusan döntőbe jutnak, nem előnyt, hanem hátrányt jelent - valószínűleg a közönség kevésbé ismeri, mint az elődöntőkből továbbjutott nótákat. Mindenesetre a németek produkciója egész különleges volt, a franciák pedig olyan populárisak, jópofák és "eurovíziósak" akartak lenni, hogy végül a 26. helyen végeztek.

Ja igen, és ott volt még az a magyar srác is, akinél folyton valami kislány rohangált a háttérben, miközben ő a futásról énekelt... Viccet félretéve, Kállay-Saunders András előadásával is minden rendben volt, sőt. Első hallásra nem igazán tetszett nekem, de ahogy most meghallgattam a többi versenyző dallal együtt, rájöttem, hogy nem is olyan rossz szám. Egy Eurovíziós Dalversenyen abszolút felvállalható. Teljesen megérdemelt az 5. hely, engem igazából ez az eredmény is egy kicsit meglepett.

Na és elérkeztünk a felsorolás végéhez. A legtöbb Eurovízióról szóló cikk ilyenkor egy szívbemarkoló jóslatot tenne, hogy vajon mi fog még következni a szakállas nő győzelme után; én persze jó hipszterhez méltó módon nem siránkozni fogok.
Szerintem semmi sem fog változni. Most hirtelen egy egész kontinensnyi embertömeg fellázadt az idei győztes ellen (érdekes, akkor kik szavaztak rá?), de néhány hét múlva ez is el fog ülni. Mondhat akárki akármit az Eurovízió alacsony színvonaláról (valószínűleg igaza is van), az emberek nézni fogják, mert érdekes és lehet róla beszélni. Félreértés ne essék, én is ugyanúgy ezen emberek közé tartozom. Csak annyi a különbség, hogy én nem próbálok úgy tenni, mintha nem érdekelne ez az egész Dalverseny.

A 4-es metrós poszt

Tegnap, azaz 2014. március 29-én hivatalosan is átadták a budapesti M4-es metrót az utasoknak. Tulajdonképpen tökéletesen felesleges volt leírnom az előző mondatot, hisz csak az a fővárosi ember nem hallotta a várva-várt projekt befejezésének hírét, aki az utóbbi hetet egy befalazott üres szobában töltötte. (Igen, most fognak téglával dobálni az egyéb városokban lakó olvasóim...)

Kicsit meglepődtem, hogy milyen csendesen készülnek az illetékesek a megnyitóra. Mindössze néhány napja lett bejelentve egyáltalán a pontos időpont, a buszokon a hangosbemondó csupán a várható menetrend-változásokra, nem pedig a metróátadás tényére hívja fel a figyelmet. Ebből a videóból sem tűnt úgy, hogy az emberek túl lennének tájékoztatva az átadással kapcsolatban.
Persze azért a kampánygépezet működött (no meg az sem ártott, hogy egész hétvégére ingyenessé tették az új vonal használatát), így a pénteki megnyitás után már tömegek várták a 4-es metró birtokbavételét. De tényleg, mozdulni sem lehetett a sok metróturistától. Mindenki fotózott, nézelődött, ámult-bámult. Esetleg még egy szerelvényre is fölszállt, ha nagyon muszáj volt. Komolyan mondom, ennyi embert még nem láttam rácsodálkozni a közösségi (szigorúan nem tömeg!) közlekedés csodáira.

Nem mintha elítélném ezeket az embereket, elvégre én sem tisztán az új vonal funkcionalitása miatt keveredtem oda, hanem mert veszettül kíváncsi voltam. De ez így is van jól. Kár, hogy a többi dolog mellett csak úgy elmegyünk - például a többi metróvonalon is van azért bámulnivaló, csak már megszoktuk. No de elég, most nem akarok egy emelkedett hangulatú, "most aztán kielemzem a modern társadalmak bajait" típusú elmélkedést írni.

Mindenesetre a megállók baromi jól néznek ki. Sajnos még nem láttam mindegyiket, de az a kevés (Kálvin tér, Keleti pályaudvar, Újbuda-központ) meggyőzött. Modern, szellős, dizájnos - mondjuk a 450 milliárd forintos (!) összköltségvetést nézve ez el is várható. Fotózni a sok szelfizgető ember között nem igazán volt kedvem (meg nem is akartam ilyen röhejesen kinézni), de a Rákóczi téri állomásnál nem tudtam megállni, hogy ne lőjek néhány képet.

A második kép érdekessége a rengeteg településnév körbe-körbe a betonba vésve. Nos, ha valakinek nem lenne egyértelmű (igazából senkinek sem az), azok a földrajzi nevek II. Rákóczi Ferenc birtokait jelölik. Mert ugye a Rákóczi téren vagyunk. (Témától elütő kérdés: miért akarom a "Rákóczi"-t mindig ipszilonnal írni?) Szerintem nagyon szellemes ötlet, egy afféle trükkös easter egg a nagyvárosi forgatagban - emiatt nem is igazán értem, miért kell a legkisebb i betűn is összeveszni, rögtön hibás tervezést kiáltva. Mindegy, nem lényeges.

Persze ettől függetlenül sajnos nem mindenben tökéletes az új metró - és most tekintsünk el a politikai csatározásoktól. Először is: baromi sűrű a megállókiosztás. A leginkább érthetetlen az Újbuda-központ és Móricz Zsigmond körtér közötti szakasz: ha 200 méter van a két megálló között, akkor sokat mondok. Tudom, nem vagyok egy városfejlesztési szakértő, de mi akadálya lett volna annak, hogy a két megállót pl. összevonják?
Nyilván az sem ártana a metrónak, ha elkészülne a II. ütem és elérne a Bosnyák térig - ebben az esetben tényleg ki tudná váltani a 7-es busz forgalmát. Pénzügyi források hiányában azonban marad a félmegoldás.

Persze, ne legyünk telhetetlenek, örüljünk annak, ami van. Mert a metró nagyon jól néz ki, tényleg gyorsabb vele eljutni Pestről Budára, a korszerűségről nem is beszélve.
A sok "szakmai" fontoskodás után pedig hadd linkeljem be azt a számot, ami mindig is eszembe jut, ha metróról, különösen ha a metróban tapasztalható huzatról van szó. Szeretjük a Magashegyi Undergroundot, na.

Vágod a Pilvakert, mi?

Ismét túl vagyunk egy március 15-i ünnepségsorozaton. Átadták a Kossuth teret, megvolt Orbán Viktor beszéde, a délutáni programokat meg egyszerűen elfújta a szél.. Nem beszélve a tavalyi eseményekről, amit az irgalmatlan mennyiségű hó tett emlékezetessé. [indokolatlan havas szóvicc helye]

Érdekes megnézni, hogy hogyan csapódtak le a március tizenötödikék a blog rövid és kissé ritkás történelmében. Hol írtam egy agyonkomolykodott panaszkodást az ünnep politikai vonatkozásairól, hol pedig csak kiraktam egy kokárdát az aktuális dizájn fejlécképére, büszkélkedvén kétes hírű Paint-tudásommal.

Most azonban egy teljesen más, tőlem abszolút távol álló témáról lesz szó. Olyan zenei stílusokról, amik egyáltalán nem az én világomba tartoznak. Red Bull Pilvaker 2014.

Aki nem látta volna a rendezvény plakátját, annak elmondom, hogy ez a Pilvaker a '48-as forradalmi nemzedék szellemét hivatott megidézni mai magyar rapperek, DJ-k segítségével. Szép szóval kifejezve "a magyar underground szubkultúra közreműködésével". Huhú, de furán hangzik, ugye? Petőfi versei egy MC ikszipszilon feldolgozásában? Van ennek értelme?

Meglepő, de van. Mármint én abszolút támogatom az előadás ötletét. Petőfiék a maguk korában is a radikális, az idősebb nemzedékektől elhatárolódó fiatalságot jelentették, miért ne lehetne őket a XXI. századi rap vagy hip-hop képviselőivel összekötni? Arról nem is beszélve, hogy valljuk be, nem ártana a XIX. századi magyar költészet agyonsulykolt darabjait kicsit jobban megismertetni a fiatalokkal. Én is baromira unom néha, hogy Petőfi verseiről mindig csak a megszokott klisék hangzanak el.

Na szóval emiatt érdeklődve tekintettem a Pilvakerre, annak ellenére is, hogy ha lehet két zenei műfajt mondani, ami tökéletesen távol áll tőlem, akkor az a rap meg a hip-hop. Nem tudom. Egyszerűen nem jön be. Volt idő, amikor csak értelmetlen hablatyolásnak, káromkodásözönnek tekintettem, mindenféle művészeti érték nélkül. Ez mára azért megváltozott, de azóta sem vált szívem csücskévé. Ilyen szempontból egy kalap alá tartozom édesapám generációjával, akik értetlenül nézik, hogy mit is akar csinálni ez a rakás baseballsapkás arc mikrofonnal a kezében.

Tulajdonképpen itt található meg a Pilvaker két fő célja. Közelebb hozni Petőfiék világát a fiatalsághoz, ugyanakkor megismertetni ezt a jellegzetes hip-hop közeget a többi emberrel. Ne adj' Isten népszerűsíteni.

És hogy milyen volt végül maga az előadás? Érdekesnek érdekes volt, de ennyi. Talán ott volt a hiba, hogy megpróbálták egy előadásban szerepeltetni a rappereket ismert színművészekkel. Mert azért ismerős arcok is kellenek, úgyhogy ott volt Szervét Tibor, Kautzky Armand vagy éppen Földes Eszter. De... egyszerűen élesen elkülönült egymástól a két "világ". A rapperek hozták a megszokott stílusukat, a színészek igyekeztek könnyedebb hangulatot felvenni, ám az meg túl erőltetettre sikeredett. Még Kiss Ádám poénjai is szürkébbnek tűntek a megszokottnál.

Persze ettől függetlenül tényleg érdekes volt maga az ötlet. A Füstbement terv feldolgozása például kifejezetten élvezhetőre sikeredett. A walesi bárdok feldolgozása Fluor Tomival igencsak bizarrul hangzik, de nem lett olyan rossz. Meglepően fülbemászó volt, ahogyan két DJ a Kautzky Armand által felmondott 'Hazám, hazám' ária szövegét keverte meg. Hülyén hangzik, de tényleg.

Sajnos konkrét felvételeket nem tudok linkelni, de nézzetek rá az esemény hivatalos oldalára, ott a bal oldali sávban meghallgathattok 5-6 számot az előadásról.

És hogy mit lehet zárszóként mondani? Jó ötlet, a lehető legjobb megvalósítás, nekem mégsem jött be. Még mindig alapvetően ódzkodok ettől a zenétől, de ennek az oka minden bizonnyal bennem keresendő, nem pedig az előadásban. Ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy a felsorolt zenei előadók közül szinte senkinek sem ismertem a nevét: Saiid, Wolfie, Sena, Sub Bass Monster. Még most is ismeretlenek számomra, és magamat ismerve ez így is fog maradni.

De ettől függetlenül valószínűleg több ilyen alkalomra lenne szükség ahhoz, hogy jónéhány ember fejében ne káromkodó négerek, vagy ezen négereket utánozni akaró fehérek képe jelenjen meg, ha meghallják a rapper szót.

g=10 m/s2, avagy a Gravitációról röviden

Inkább fogalmazzunk úgy, hogy magamhoz képest rövidebben...

Néhány hónappal ezelőtt megfogadtam magamban, hogy igyekszem csökkenteni a filmkritikák arányát a posztjaimban, ám ezt olyan jól betartottam, hogy jóformán egy bejegyzést sem írtam mostanság. A legutóbbi alkalommal meg úgyis annyira felkonferáltam a szóban forgó filmet, hogy magamat vágnám pofán, ha kihagynám a lehetőséget...
Egy szó, mint száz, jöjjön a Gravitáció!

A történet szerint két űrhajós [Sandra Bullock és George Clooney] éppen a Nemzetközi Űrállomás környékén végzi nem éppen veszélymentes munkáját, amikor egy baleset következtében elsodródnak és magukra maradnak a kietlen sötétségben...

Kezdésnek annyit, hogy a film baromira lekötötte a figyelmemet. Ilyen művekhez találták ki az "egész végig a székemhez szögezett" kifejezést. A film eleve az ismeretlen, sötét űrtől való félelmünkre épít rá (én legalábbis gyerekként folyton a fentebb vázolt szituációtól tartottam) és sikerül fenntartania a feszültséget egészen a sztori végéig.
A látvány fantasztikus és olyan hitelesnek tűnt, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy valójában egy gondosan megkomponált CGI-világban járok. És ha valahova, hát ide illik a 3D látványvilág. Eddig nem igazán hittem benne, nem tetszett, főleg az élőszereplős filmeknél. Ám ez alkalommal tényleg sokat hozzáadott a moziélményhez és az események megértéséhez.

Megtekintés előtt egy kicsit aggódtam, hogy ezt a viszonylag egyszerű történetet hogyan tudják majd másfél óráig elnyújtani, de szerencsére sikerült minden erőltetettség nélkül.
Elsőre nem gondolnánk, hogy van mélyebb tartalma is a filmnek, mint két szerencsétlen űrhajós űrodüsszeiája, de szerintem van. Az ember hatalmas küzdeni akarásáról szól. Mind az egyének szintjén, mind általánosságban véve: megvetettük a lábunkat egy olyan kihalt és élettelen világban, mint az űr. Elvileg lehetetlen lenne ott élni, de az emberi technológia lehetővé tette. És lehet, hogy a filmben Murphy törvénye alapján ami elromolhat, az el is romlik, de eközben az alkotók a fenti tényt is folyton az arcunkhoz dörgölik.

Mellesleg a zene is passzol a film hangulatához, képsoraihoz: halk, alattomos, feszültségkeltő, nem hagy nyugodni. Sajnos a filmen kívül már nem hangzik ennyire jól, de a következő szám azért visszaadja a végén érezhető... hm... katartikus hangulatot.

Szóval ennyi. Kikapcsolódásnak és szájtátva-bámulásnak jó volt, ráadásul még egy kissé el is gondolkodtatott. Ha lehet, moziban és 3D-ben érdemesebb lenne megnézni, de sajnos az is igaz, hogy manapság pofátlanul drága még a diákjegy is.
Sikerült egy ízes panaszkodással zárnom a bejegyzést, hurrá!

Hallgatnivaló

Nem vagyok zenész, se zenekritikus, de még szolfézsból is csak az első 3 osztályt végeztem el. Ezek alapján tök fölöslegesnek gondoltam, hogy bármiféle véleményt írjak kedvelt együtteseim albumairól, mondván, ezeket egy "szakértő" úgyis meg fogja írni némileg magasabb színvonalon. Most azonban kivételt teszek, hogy miért, azt nem tudom. Íme a Muse  2009-es albuma: The Resistance.

Megmondom őszintén, korábban nem volt kifejezett kedvencem az együttes. Néha-néha meghallgattam a számait, de közömbös volt nekem. Aztán egyszer valami csoda folytán letöltöttem, akarom mondani, megvettem CD-n a szóban forgó albumot és teljesen megváltozott a véleményem. Első hallásra csak az egyes dalok dallamát tudtam értékelni, de az alapján fantasztikusak voltak. Több alkalommal is beütött a "libabőr-effektus", annyira jól meg voltak komponálva a dalok. Gondolok itt most az Uprisingra, az Undisclosed Desires-re, vagy éppen az I belong to you-ra, az Exogenesis Symphony-ra pedig egész egyszerűen nem találtam szavakat.
Aztán egy idő után elkezdtem figyelni a szövegre is, egyrészt mert érdekelt, másrészt mert így is kitűnően lehet fejleszteni a nyelvtudást. Meglepődtem, mert rengeteg zeneszám teljesen más értelmezést kapott a dallam ÉS a szöveg függvényében. Az Undisclosed Desires egy fantasztikus dallammal megáldott track egy viszonylag elcsépelt és számomra nem annyira érdekes témáról. Az Uprisinggal is hasonló a helyzet, a szöveg teljesen semmitmondó, egy kissé kamaszos hangulatú lázadó-anarchista mondanivalót sugalmaz.
Végül fogtam magam és utánanéztem a dalszövegeknek az interneten. Leesett az állam, ugyanis behatóbb tanulmányozás után kiderült, hogy ezeknek a dalszövegeknek mélységük van. Zeneiségük, költői képeik, értelmezési szintjeik, amik jóllehet egyértelműnek számítanak a legtöbb dal esetében, de a Muse-tól nem számítottam volna ilyen összetettségre.

Lássuk akkor az így kialakult képet!

Az egész album tematikája George Orwell 1984 című regényére építkezik. Igen, ez nekem is furcsa volt, mert első pillantásra/hallgatásra nem találni erre semmi utalást. De az egyik számban elhangzik a "thought police" kifejezés, a másik címében szerepel a "Eurasia" szó, ezek után pedig már csak elég végiggondolni a többit. A cím is sugallja, hogy az egész album az ellenállásról, a lázadásról szól. Ez baromi elcsépeltnek hangzik így magában, és én is annak éreztem, amikor elkezdtem vizsgálni a szöveget. De ezt lehet úgy is értelmezni, mint az 1984 előtti főhajtásként. A Resistance címre hallgató track szinte egy az egyben értelmezhető Julia és Winston kapcsolatára Orwell regényéből. A United States of Eurasia és az MK Ultra szövege is erősen bírálja a mindenkori kormányokat... vagy lehet, hogy az Orwell regényében megjelenő párturalomra figyelmeztet?

Természetesen ezzel nem azt mondom, hogy a dalok az 1984 előtti tisztelet jeléül készültek; inkább az 1984 inspirálta a zenekart arra, hogy valami újat, valami aktuálisat mondjon. Bár ezzel az aktuális mondanivalóval (a világ korrupt és gonosz, az országokat önjelölt kormányok sanyargatják) én nem értek egyet, de ez kétségkívül hatásosabb módja az érvelésnek, mintha ha az ember hörgős metálbandában üvölti ki minden aggodalmát világunkkal kapcsolatban.

Még gyorsan kiemelném a lemez utolsó négy számát, ami akár kettőnek is tekinthető.

Az I belong to you számomra azon kevés dalok közé tartozik, amik hitelesen tudnak beszélni a szerelemről, mindenféle giccs és túláradó érzelem nélkül. A dallama mozgékony és magával ragadó, a szám közepén lévő francia nyelvű betét pedig megér egy misét. Ez a részlet ugyanis valójában egy operaária, a Saint-Saens által írt Sámson és Delilából. (Ajánlom az 1:28-tól kezdődő refrént összehasonlítani a Muse feldolgozásával). Persze a dolog itt is meg van kavarva, mert míg az operában Delila énekel Sámsonnak, addig a Muse-féle változatban a férfi énekel így szíve választottjának. Mindenesetre érdekes, mert egyébként soha nem jutna eszembe operaária nyomait keresni egy rockbanda számában.

Az utolsó 3 szám akár össze is vonható egy egésszé: ez az Exogenesis Symphony, ami csak a nevében szimfónia, de annál érdekesebb. Az együttes 3 felvonásban tesz kísérletet a klasszikus és a mai populáris zene összeegyeztetésére - több-kevesebb sikerrel. Az első darab, az Overture szerintem fantasztikus lett, a vonósok által diktált alaplüktetés hihetetlen hangulatot ad az egésznek. A Cross-Pollination már nem sikerült ilyen jól, a szám közepén belépő dobok túlságosan elnyomják a zongora hangját, ami miatt a darab 2, egymástól teljesen  elütő részre szakad. A 3. rész ismét jobban sikerült összeegyeztetés terén, ráadásul a katartikus hangulata miatt az album lezárására is tökéletes. Hiába, végül is "Redemption" a rész címe.

Az Exogenesis értelmezése azonban már nem ilyen könnyű, többféle lehetőség is van. Lehet egy afféle poszt-apokaliptikus világkép része, amiben az emberiség utolsó űrhajósait küldi ki a világűrbe, hogy új hazát találjanak - erre utal a Cross-Pollination szövege és tulajdonképpen maga a cím is. Az Overture és a Redemption hangulata azonban már inkább azt sugallja, hogy itt általánosabb emberi érzésekről van szó: csalódás, elveszettség és a vágy az újrakezdésre. Ez utóbbi értelmezés számomra is szimpatikusabb, kevésbé konkrétabb, szabadabban értelmezhető, mint az előbbi.



Mit lehet egy ilyen hosszú bejegyzés után mondani összegzésként? Egy élmény volt meghallgatni, de értelmezni még inkább. Ezt ajánlom nektek is. Megéri.