Fiatalos hidegháború - X-men: Az elsők

Nagyjából 10 perce próbálok egy épkézláb, figyelemfelkeltő bevezetőt írni a bejegyzéshez, de mivel ez nem igazán akar sikerülni, csapjunk a közepébe. Hosszú idő után ismét egy filmkritikával jelentkezem, mai alanyunk pedig nem más, mint az X-men: Az elsők.

Ez a darab szám szerint az ötödik az X-men filmek sorában és hűen követi a manapság oly divatossá vált "csináljunk minden sorozathoz előzményfilmet!" trendet. Az elsők története ennek megfelelően az 1960-as évek Amerikájában játszódik és azt követi nyomon, hogy miként találkozott egymással Charles Xavier és Erik Lehnsherr, jobban mondva X Professzor és Magneto, hogyan kezdték el közösen felkutatni a világban kallódó mutánsokat. Ehhez a történetszálhoz csatlakozik a gonosz Kevin Bacon karaktere, a szintén mutáns Sebastian Shaw, aki a két atomnagyhatalom, az USA és Oroszország összeugrasztásával akar végső csapást mérni az emberi fajra.

Nos, megmondom őszintén, én egy kicsit aggódva álltam hozzá a filmhez. Elég egyértelműen reboot-szaga volt a dolognak, ami rengeteg új ismeretlen karakter behozásával jár. És ezeket a karaktereket meg kell ismertetni, meg kell szerettetni a nézőkkel. X Professzorral és Magnetóval még nem is volt gond, őket már láttuk a korábbi filmekben, a megfiatalított verziójuk még plusz "nahátdeérdekes" érzéssel párosult. A többi mutáns azonban... Egyszerűen túl sokan voltak. A film közepén bedobtak nekünk vagy 5 új szereplőt, mind-mind más különleges képességgel, adtak 20 percet a karakterek kidolgozására, majd egyből drámai szituációk tömkelegébe (árulás, halál, lelki válság) helyezték őket. 20 perc azonban édeskevés mindehhez, így ezek a nagynak szánt fordulatok drámai hatás nélkül maradtak.

Persze szükség volt erre a rengeteg ifjú mutánsra, mert ők adták meg a film jellegzetesen fiatalos hangulatát. Nehezen lehetne ezt leírni: amolyan optimista, "hurrá, most minden sikerülni fog" típusú atmoszféra, amely szöges ellentétben áll a film konkrét történelmi hátterével: a hidegháborúval. Tényleg, néha igazán furcsa volt elmerülni a szereplők már-már 21. századi világában, aztán hirtelen szembesülni 1-1 archív felvétel útján, hogy mindez a hatvanas években játszódik. Az ember valahogy ösztönösen fekete-fehérnek képzeli el az akkori világot (feltéve, hogy az illető a kérdéses időszak után született már).

Node ideje visszaereszkedni a filozofikus magasságokból. Szeretnék még néhány szót ejteni a film végjátékáról.
Egyrészt. Kétségtelenül látványos és izgalmas volt az utolsó 30 perc, de egyszerűen fájdalmas volt nézni, hogyan próbáltak meg mesterséges kihívásokat állítani az újonnan behozott mellékszereplőknek. Nagyon erőltetettre sikeredtek ezek a párharcok, mert gyakorlatilag semmi megalapozottságuk nem volt. (Lásd pl. a hangszonáros srác és az angyalszárnyas lány, vagy éppen Bestia és Azazel viaskodását, akik a film nagy részében nem is beszéltek egymással, így a párharcukban sem volt semmi feszültség.)

A másik problémám erős spoilereket tartalmaz, így az csak kijelölés után olvasható el lentebb:
A film ugye azzal ér véget, hogy Erik és Charles útjai végleg elválnak egymástól; előbbi elkezdi megszervezni saját szövetségét az emberek ellen, míg utóbbi - immár kerekesszékbe kényszerülve - megnyitja iskoláját a birtokán. Mindez azonban túl hamar ment végbe szerintem. Az előző filmekben mindig úgy utaltak Erik és Charles együttműködésére, mintha az hosszú évekig tartott volna - itt azonban elintézik egy film leforgása alatt, ami nagyjából néhány hónapot jelent. Értem én, hogy ezzel jól be lehetett fejezni a részt, ugyanakkor alaposan felforgatták a filmek történelmét. (Ha jól hallom, a következő X-men epizódban ez gondokat is okozott.)

Azonban bármilyen sokat is írok a film negatívumairól, azt azért nem tagadhatom, hogy összességében élvezhető, izgalmas, jó film volt. A megfiatalított karakterek ismét frissességet adtak a szériának, amire azért már igencsak szükség volt, miután a harmadik X-men filmmel gyakorlatilag lezárták a fő történetszálat. Arról nem is beszélve, hogy ezzel rengeteg új lehetőség nyílt meg a film készítői előtt: újabb képregények mozgóképre vitele, újabb karakterek bemutatása, a régi és az új szereplőgárda összehozásáról nem is beszélve. Ez utóbbi poént éppen Az eljövendő múlt napjai névre hallgató részben sütötték el, amit idén májusban mutattak be a mozik - erről már decemberben ódákat zengtem.

Szóval nagyjából ennyi. Egyszer nézhetős mozifilm, de az az egy alkalom bőven megéri.
A poszt végén pedig álljon egy kihagyhatatlan opusz a soundtrackről:

Naturalizmus lépten-nyomon: A passió

Elérkezett hát ismét Húsvét ünnepe, tavaszi szünet, Nagyhét, minden, ami ilyenkor lenni szokott. Keresztény emberként, gondoltam, illene valami mással is ráhangolódni az ünnepre a miséken kívül, úgyhogy pont kapóra jött, hogy Nagypénteken este Mel Gibson híres (vagy hírhedt?) passió-feldolgozását adta a közmédia.
Hogy melyik film is ez? Tudod, az, amelyiknek már a plakátja is sokatmondóan előrevetíti az alkotás hangulatát.

A történetet gondolom nem kell túlmagyarázni, valószínűleg a legtöbb ateista is tisztában van Jézus Krisztus szenvedésének főbb állomásaival. Jelen filmünk a rendelkezésre álló röpke két órában Jézus elfogatásától a kereszthaláláig tartó periódust mutatja be, hogy aztán a feltámadás sejtetésével fejeződjön be.

Na, természetesen ezzel a filmmel kapcsolatban nem lehet megkerülni a hitelesség kérdését. Szinte minden kritikában elhangzik, hogy A passió mennyire naturalista film. Ez tény és való. Nem véletlen a 18-as karika, Jézus megostorozásának, szenvedésének, keresztre feszítésének minden egyes részletét kíméletlenül ábrázolja a film, nem igazán riad vissza a fröccsenő vér látványától. Nem kimondottan egy délutáni limonádé-film.
De ettől eltekintve is elmondható, hogy a készítők nagyon ügyeltek a korhű ábrázolásra. A filmben kizárólag arámi nyelven beszélnek, amit egy jezsuita szerzetes alkotott meg egyéb nyelvek (szír, héber) felhasználásával. Maga a történet is rengeteg (szinte minden) elemet az evangélium erre vonatkozó szakaszaiból vett át.

Bár a film bemutatója idején alig voltam 8 éves (emlékszem, a film DVD-változata évekig rejtve volt előlünk a családi filmgyűjtemény rengetege között), most utánaolvastam, hogy mi volt akkoriban az egyházak reakciója. Hát eléggé vegyes. A katolikus püspöki kar teológiailag nem talált semmi kivetnivalót a filmben, néhány teológus azonban az alkotás ellen foglalt állást, mondván, ez a fajta brutalitás is csak a Sátán kísértésének újabb megnyilvánulási formája.

Pedig ha valakiknek, hát akkor a vallásos embereknek és az egyházaknak semmilyen kifogása nem lehet a filmmel kapcsolatban. A rendező, Mel Gibson maga is katolikus, és bevallottan csak a Bibliára alapozva lett elkészítve a film. Semmi egyéb hozzátoldással nem egészítették ki a filmet (na jó, egy 19. századi asszony látomásait leszámítva), és láthatóan nem is akartak eltérni a Szentírás adta keretektől. Csúnyán fogalmazva azt is lehetne mondani, hogy ez a film pont a keresztény egyházak számára készült.

De sajnos ez a hitelességre törekvés adja egyben a film negatívumait is. A passió egyszerűen nem tud kilépni a Biblia adta szűk keretek közül. Elsőre talán égbekiáltó eretnekségnek hangozhat ez a kijelentés, de gondoljunk bele: a Biblia, bármennyire is pontosan írja le Jézus életének eseményeit, nem egy forgatókönyv. Nem lehet ebből egy az egyben filmet csinálni, minimális vagy semmilyen változtatásokkal, mert túlságosan semleges lenne az egész.
Valami hasonló látszik a karakterek kidolgozottságában. A film egyértelműen Jézus szenvedésére és gondolataira koncentrál, ezzel nincs is semmi gond. A többi szereplő azonban - Mária kivételével - egyáltalán nincs bemutatva. Jó példa erre Monica Belucci Mária Magdolna szerepében, aki jóformán egy mozgó kellékké degradálódik. Mindig Máriával együtt jelenik meg, látszik rajta, hogy teljesen megtört, ám a valódi tragikum kizárólag a Szűzanya személyén keresztül jelenik meg. (Hozzá kell tenni, Maia Morgenstern kiválóan alakít Jézus édesanyjának szerepében.)
Természetesen akadtak üdítő kivételek, például a fel-felvillanó emlékképek Jézus életének korábbi szakaszaiból, vagy éppen Poncius Pilátus karaktere, ahol jól fel lett vázolva a helytartó tépelődése, dilemmája.

No, miután a filmet ilyen formán az égig magasztaltam, majd porig aláztam, próbáljunk meg objektívan értékelni.
Nekem, mint keresztény ember, tetszett a film. Következetes szöveghűségével és mellbevágó naturalizmusával sokkal kézzelfoghatóbbá tette a bibliai történet világát. Sokkal jobban át tudtam érezni Krisztus szenvedésének mibenlétét, amit - valljunk be - a hosszú húsvéti szertartások alatt hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni.
Ugyanakkor önálló filmművészeti alkotásként több aggály is felmerül vele kapcsolatban. Szinte kizárólag a szentírási részletek adaptációjáról van szó, mindenféle újszerű gondolat vagy kérdésfelvetés nélkül. Ez már csak azért sem szerencsés, mert sokak tudatában csak egy újabb keresztény propagandafilmként fog megmaradni az alkotás - pedig A passió azért több ennél.

Nagypéntekre tökéletes film volt, bár nem hiszem, hogy a közeli jövőben újból megnézném. Ahhoz túl megrázó.

g=10 m/s2, avagy a Gravitációról röviden

Inkább fogalmazzunk úgy, hogy magamhoz képest rövidebben...

Néhány hónappal ezelőtt megfogadtam magamban, hogy igyekszem csökkenteni a filmkritikák arányát a posztjaimban, ám ezt olyan jól betartottam, hogy jóformán egy bejegyzést sem írtam mostanság. A legutóbbi alkalommal meg úgyis annyira felkonferáltam a szóban forgó filmet, hogy magamat vágnám pofán, ha kihagynám a lehetőséget...
Egy szó, mint száz, jöjjön a Gravitáció!

A történet szerint két űrhajós [Sandra Bullock és George Clooney] éppen a Nemzetközi Űrállomás környékén végzi nem éppen veszélymentes munkáját, amikor egy baleset következtében elsodródnak és magukra maradnak a kietlen sötétségben...

Kezdésnek annyit, hogy a film baromira lekötötte a figyelmemet. Ilyen művekhez találták ki az "egész végig a székemhez szögezett" kifejezést. A film eleve az ismeretlen, sötét űrtől való félelmünkre épít rá (én legalábbis gyerekként folyton a fentebb vázolt szituációtól tartottam) és sikerül fenntartania a feszültséget egészen a sztori végéig.
A látvány fantasztikus és olyan hitelesnek tűnt, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy valójában egy gondosan megkomponált CGI-világban járok. És ha valahova, hát ide illik a 3D látványvilág. Eddig nem igazán hittem benne, nem tetszett, főleg az élőszereplős filmeknél. Ám ez alkalommal tényleg sokat hozzáadott a moziélményhez és az események megértéséhez.

Megtekintés előtt egy kicsit aggódtam, hogy ezt a viszonylag egyszerű történetet hogyan tudják majd másfél óráig elnyújtani, de szerencsére sikerült minden erőltetettség nélkül.
Elsőre nem gondolnánk, hogy van mélyebb tartalma is a filmnek, mint két szerencsétlen űrhajós űrodüsszeiája, de szerintem van. Az ember hatalmas küzdeni akarásáról szól. Mind az egyének szintjén, mind általánosságban véve: megvetettük a lábunkat egy olyan kihalt és élettelen világban, mint az űr. Elvileg lehetetlen lenne ott élni, de az emberi technológia lehetővé tette. És lehet, hogy a filmben Murphy törvénye alapján ami elromolhat, az el is romlik, de eközben az alkotók a fenti tényt is folyton az arcunkhoz dörgölik.

Mellesleg a zene is passzol a film hangulatához, képsoraihoz: halk, alattomos, feszültségkeltő, nem hagy nyugodni. Sajnos a filmen kívül már nem hangzik ennyire jól, de a következő szám azért visszaadja a végén érezhető... hm... katartikus hangulatot.

Szóval ennyi. Kikapcsolódásnak és szájtátva-bámulásnak jó volt, ráadásul még egy kissé el is gondolkodtatott. Ha lehet, moziban és 3D-ben érdemesebb lenne megnézni, de sajnos az is igaz, hogy manapság pofátlanul drága még a diákjegy is.
Sikerült egy ízes panaszkodással zárnom a bejegyzést, hurrá!