Urbanizáció, te világ szégyene!

Minden nap történnek az emberrel őrült dolgok, csak nem vesszük őket észre.
Ma éppen a Kálvin téren gyalogoltam át a Szabó Ervin Könyvtár felé. Hatalmas sétálóutca, mindehhez relatíve hatalmas embertömeg. A két ellentétes irányba tartó folyam hideg következetességgel, szabályos oszlopokra oszolva kerülte el az összeütközést. Leszegett vagy gondolataiba merült fejek mindenütt, emberi hangot alig hallani - egyszóval egy átlagos nagyvárosi délután, még csak nem is kizárólag Budapestre jellemző.

Jó szokásomhoz híven én is "asszimilálódtam" és egykedvűen bandukolva mentem tovább. Unalmas töprengésemből csak egy szakadt külsejű férfi félig hangos panaszkodása zökkentett ki:

"Ez a kibaszott urbanizáció, basszameg!"

Ki lehetett? Egy hajléktalan, egy filozófus, esetleg egy szociológus álruhában? Nem tudom, mindenesetre a sóhaja a szívem legmélyéről szólt.
(Eltekintve attól a ténytől, hogy szívem legmélye egy kicsit szofisztikáltabban fogalmazna.)

Index, én így sem szeretlek

Ritkán szoktam az Index hírportállal kapcsolatban bármit is mondani, írni, megosztani. Néhanapján elolvasom a híreit, mert vannak rajta érdekes cikkek, de alapvető fenntartásokkal kezelem őket, mert tudom, hogy nem igazán az általam elfogadott világnézetet képviseli az oldal.
De a mostani cikkük egy kicsit felháborított.

Az írás maga Sándor István szalézi vértanú mai boldoggá avatásáról szólt. Az első néhány mondatban a cikk gyorsan végigzongorázza a szertartás részleteit, ki is volt Sándor István, mit tett, hogyan folyt a délelőtti szentmise, stb. Két rövid bekezdés.
Az ezt követő részben már a szegény, szalézi iskolába járó diákok sanyarú sorsáról tájékozódhatunk. Hogy milyen igazságtalan az, hogy a szigorú szalézi rend minden tanulójától megkövetelte a szentmisén való részvételt. Külön ki vannak emelve az eredetileg állami, de a rend által átvett iskolák diákjai, akiknek eddig aranyéletük volt, de most kötelezően részt kell venniük a vallási mételyben tobzódó rendezvényeken. Végül is igen, tényleg borzasztó elvárás részt venni egy olyan eseményen, ami egy vértanúhalált halt ember tiszteletéről szól.

Az Index hozzáállását jellemzi, hogy míg az egyik diák nyilatkozatából hosszú mondatok kerültek a szövegbe, addig a cikk végén Erdő Péter prédikációjából csak egy szűkszavú idézetre futotta. Az utolsó két bekezdésre ismét előkerültek a kötelező körök és gyorsan el lettek mondva a boldoggá avatás egyéb részletei is, aztán Isten véletek, ezen a témán is túl vagyunk.

Igazából nem az zavar, hogy az egyházi iskolákat bírálja a cikk. Az zavar, hogy ez a kritizálás még olyan ártatlan és nemes eseményekről való tudósításokban is megjelenik, mint egy magyar vértanú boldoggá avatása. Ez a fajta stílus méltatlan egy ilyen témához, és szerintem nem kell vallásosnak lenni ahhoz, hogy ezt bárki észrevegye.

Hallgatnivaló

Nem vagyok zenész, se zenekritikus, de még szolfézsból is csak az első 3 osztályt végeztem el. Ezek alapján tök fölöslegesnek gondoltam, hogy bármiféle véleményt írjak kedvelt együtteseim albumairól, mondván, ezeket egy "szakértő" úgyis meg fogja írni némileg magasabb színvonalon. Most azonban kivételt teszek, hogy miért, azt nem tudom. Íme a Muse  2009-es albuma: The Resistance.

Megmondom őszintén, korábban nem volt kifejezett kedvencem az együttes. Néha-néha meghallgattam a számait, de közömbös volt nekem. Aztán egyszer valami csoda folytán letöltöttem, akarom mondani, megvettem CD-n a szóban forgó albumot és teljesen megváltozott a véleményem. Első hallásra csak az egyes dalok dallamát tudtam értékelni, de az alapján fantasztikusak voltak. Több alkalommal is beütött a "libabőr-effektus", annyira jól meg voltak komponálva a dalok. Gondolok itt most az Uprisingra, az Undisclosed Desires-re, vagy éppen az I belong to you-ra, az Exogenesis Symphony-ra pedig egész egyszerűen nem találtam szavakat.
Aztán egy idő után elkezdtem figyelni a szövegre is, egyrészt mert érdekelt, másrészt mert így is kitűnően lehet fejleszteni a nyelvtudást. Meglepődtem, mert rengeteg zeneszám teljesen más értelmezést kapott a dallam ÉS a szöveg függvényében. Az Undisclosed Desires egy fantasztikus dallammal megáldott track egy viszonylag elcsépelt és számomra nem annyira érdekes témáról. Az Uprisinggal is hasonló a helyzet, a szöveg teljesen semmitmondó, egy kissé kamaszos hangulatú lázadó-anarchista mondanivalót sugalmaz.
Végül fogtam magam és utánanéztem a dalszövegeknek az interneten. Leesett az állam, ugyanis behatóbb tanulmányozás után kiderült, hogy ezeknek a dalszövegeknek mélységük van. Zeneiségük, költői képeik, értelmezési szintjeik, amik jóllehet egyértelműnek számítanak a legtöbb dal esetében, de a Muse-tól nem számítottam volna ilyen összetettségre.

Lássuk akkor az így kialakult képet!

Az egész album tematikája George Orwell 1984 című regényére építkezik. Igen, ez nekem is furcsa volt, mert első pillantásra/hallgatásra nem találni erre semmi utalást. De az egyik számban elhangzik a "thought police" kifejezés, a másik címében szerepel a "Eurasia" szó, ezek után pedig már csak elég végiggondolni a többit. A cím is sugallja, hogy az egész album az ellenállásról, a lázadásról szól. Ez baromi elcsépeltnek hangzik így magában, és én is annak éreztem, amikor elkezdtem vizsgálni a szöveget. De ezt lehet úgy is értelmezni, mint az 1984 előtti főhajtásként. A Resistance címre hallgató track szinte egy az egyben értelmezhető Julia és Winston kapcsolatára Orwell regényéből. A United States of Eurasia és az MK Ultra szövege is erősen bírálja a mindenkori kormányokat... vagy lehet, hogy az Orwell regényében megjelenő párturalomra figyelmeztet?

Természetesen ezzel nem azt mondom, hogy a dalok az 1984 előtti tisztelet jeléül készültek; inkább az 1984 inspirálta a zenekart arra, hogy valami újat, valami aktuálisat mondjon. Bár ezzel az aktuális mondanivalóval (a világ korrupt és gonosz, az országokat önjelölt kormányok sanyargatják) én nem értek egyet, de ez kétségkívül hatásosabb módja az érvelésnek, mintha ha az ember hörgős metálbandában üvölti ki minden aggodalmát világunkkal kapcsolatban.

Még gyorsan kiemelném a lemez utolsó négy számát, ami akár kettőnek is tekinthető.

Az I belong to you számomra azon kevés dalok közé tartozik, amik hitelesen tudnak beszélni a szerelemről, mindenféle giccs és túláradó érzelem nélkül. A dallama mozgékony és magával ragadó, a szám közepén lévő francia nyelvű betét pedig megér egy misét. Ez a részlet ugyanis valójában egy operaária, a Saint-Saens által írt Sámson és Delilából. (Ajánlom az 1:28-tól kezdődő refrént összehasonlítani a Muse feldolgozásával). Persze a dolog itt is meg van kavarva, mert míg az operában Delila énekel Sámsonnak, addig a Muse-féle változatban a férfi énekel így szíve választottjának. Mindenesetre érdekes, mert egyébként soha nem jutna eszembe operaária nyomait keresni egy rockbanda számában.

Az utolsó 3 szám akár össze is vonható egy egésszé: ez az Exogenesis Symphony, ami csak a nevében szimfónia, de annál érdekesebb. Az együttes 3 felvonásban tesz kísérletet a klasszikus és a mai populáris zene összeegyeztetésére - több-kevesebb sikerrel. Az első darab, az Overture szerintem fantasztikus lett, a vonósok által diktált alaplüktetés hihetetlen hangulatot ad az egésznek. A Cross-Pollination már nem sikerült ilyen jól, a szám közepén belépő dobok túlságosan elnyomják a zongora hangját, ami miatt a darab 2, egymástól teljesen  elütő részre szakad. A 3. rész ismét jobban sikerült összeegyeztetés terén, ráadásul a katartikus hangulata miatt az album lezárására is tökéletes. Hiába, végül is "Redemption" a rész címe.

Az Exogenesis értelmezése azonban már nem ilyen könnyű, többféle lehetőség is van. Lehet egy afféle poszt-apokaliptikus világkép része, amiben az emberiség utolsó űrhajósait küldi ki a világűrbe, hogy új hazát találjanak - erre utal a Cross-Pollination szövege és tulajdonképpen maga a cím is. Az Overture és a Redemption hangulata azonban már inkább azt sugallja, hogy itt általánosabb emberi érzésekről van szó: csalódás, elveszettség és a vágy az újrakezdésre. Ez utóbbi értelmezés számomra is szimpatikusabb, kevésbé konkrétabb, szabadabban értelmezhető, mint az előbbi.



Mit lehet egy ilyen hosszú bejegyzés után mondani összegzésként? Egy élmény volt meghallgatni, de értelmezni még inkább. Ezt ajánlom nektek is. Megéri.

Új design, sálálálá

Obi-Wan Bali blogspotos pályafutásának első szolgálati közleménye következik: örömmel jelentem, hogy sikerült végre kialakítanom a blog végleges kinézetét!

Persze a "végleges" jelzőt nem kell véresen komolyan venni, valószínűleg ezt is meg fogom változtatni, ha majd megunom. Saját tapasztalat alapján a "megunáshoz" kb. 1 év szükséges és azután még jópár hónap, amíg ténylegesen rászánom magam a változtatásra. Szóval nem kell aggódni, nem vagyok a gyors reformok híve.

Egyébként a jelenlegi dizájn kialakításánál is hasonló gyorsasággal dolgoztam. Márciusban váltottam a blogspotra; akkor úgy gondoltam, hogy még írok pár bejegyzést és 1 hónapon belül majd törődök a "parasztvakítással" is. Sajnos a saját lustaságom húzta keresztül a terveimet, ugyanis eltelt majdnem 3 hónap és még mindig csak 4 bejegyzéssel büszkélkedhet a blog.

De csűrhetjük-csavarhatjuk a dolgokat a magyarázkodással, a lényeg mégiscsak maga a kinézet. Szerintem elég jó lett, elégedett vagyok az eredménnyel. A Blogger szolgáltatásait csak ajánlani tudom minden laikus [értsd: honlapszerkesztéshez nem értő] blogolónak: nem kell CSS-kódokkal bénázni, ellenben a részletekbe menően tudod megváltoztatni az elemek színét és kinézetét. Ráadásul még az alapsablonok is sokkal szélesebb skálán mozognak. Most újfent meg lettem erősítve a magam hitében, miszerint akármennyire is aranyos meg magyar a blog.hu; a Blogger rendszere azért mégiscsak jobb és felhasználóbarátabb. Sajnálom.

Persze abban szintén biztos vagyok, hogy egy idő után a Blogger idegesítő hibáit is meg fogom találni. Csupán idő kérdése az egész.

A Konföderációs Kupa sztárcsapata

Hát igen... Elkezdődött a Konföderációs Kupa is Brazíliában. Azért a FIFA marketingesei sem ma jöttek le a falvédőről. Négyévenként van ugye futball-világbajnokság, 2 vébé között félúton pedig az Európa-bajnokság, ami ugyan nem a FIFÁ-nak, hanem az UEFÁ-nak jelent pénzt, de azért így is hatalmas bevételek folynak be labdarúgásból. Igen ám, csakhogy még így is maradt 2 csúnya holt év a négyéves ciklusból, amikor semmilyen nagyobb pénzösszeg nem folyik be a labdarúgó-szervezetek kasszájába. Csináljunk hát még egy sporteseményt és tegyünk úgy, mintha nagy szüksége lenne rá a világnak! Például mondjuk azt, hogy a rendező országnak muszáj felkészülni a világbajnokságra 1 évvel korábban. Ezután hívjuk meg a különböző kontinenstornák győzteseit, hogy azért tévénézők millióit is le tudjuk ültetni a televízió elé.
Az eredmény végül a Konföderációs Kupa nevet kapta és a hetekben látható az m1-en.

No persze ezzel az elmélettel nem én találtam fel a spanyolviaszt, abszolút nyilvánvaló a dolog, csak nekem óhatatlanul is ez jut eszembe először, ahányszor csak szóba kerül a torna. Aztán a második gondolatom már az, hogy "de jó, milyen meccs lesz ma? muszáj megnézni", egyszóval én is beállok a tévénézők "birkatáborába", de hát nincs mit tenni. A focimeccs az focimeccs, főleg ha nagy csapatok játsszák.

Persze néha a kis csapatok is szórakoztatóak tudnak lenni. Ilyen például az idei kupán Tahiti válogatottja. Hogy mit keres egy ilyen ország egy nagy sporteseményen? Nagyon érdekes. Muszáj meghívni ugye a különböző kontinenstornák bajnokait. Így jött el Dél-Amerikából Uruguay, Ázsiából Japán, vagy éppen Afrikából Nigéria. De mi legyen Óceániával? Onnan ki fog eljönni?



Az óceániai régiót hosszú éveken Ausztrália és Új-Zéland uralta. Érthető is, elvégre a terület áll egy hatalmas, kontinens nagyságú országból (Ausztrália), két közepes méretű szigetországból (Pápua Új-Guinea, Új-Zéland), meg egy rakás kis szigetből, ahol valószínűleg nem a futball az elsődleges kereseti forrás, kevés a jó focista (hivatásos meg pláne). Aztán Ausztrália válogatottja egy idő után megunta a dolgot és valódi kihívások után nézve áthelyeztette magát az Ázsiai Labdarúgó-szövetségbe.
Maradt tehát Új-Zéland, mint az egyetlen nagyobb "sportnagyhatalom". Ennek megfelelően ők jutottak ki pl. a 2010-es vébére is, ahol 3 döntetlen mérkőzés után kiestek a csoportkörből. Soha nem fogom elfelejteni azt a néhány percet, amikor Új-Zéland 1-0-ra vezetett a címvédő Olaszország ellen (egyébként egy hatalmas lesgóllal, de mindegy) . Ja és mellesleg Új-Zéland volt az egyetlen veretlen csapat azon a tornán.

Visszatérve témánkhoz, az idei Óceániai Nemzetek Kupáján Új-Zéland hatalmas meglepetésre kiesett az elődöntőben Új-Kaledónia ellen, akiket pedig a döntőben Tahiti legjobbjai vertek meg, így nevető harmadikként ők jutottak ki a brazíliai Konföderációs Kupára.
(Meglepő izgalmakra lehet bukkani az Óceániai Labdarúgó-szövetség sportéletében is, nemde?)

Nyugalom, csak eddig tartott az adatoló rész. Tahiti tehát kijutott a tornára, ami nekik már a mennyországot jelenti, ahogy ez kiderül ebből a cikkből. De tényleg, egészen elképesztő, milyen kisfiús lelkesedéssel várják a meccseket a játékosok, akik egyébként a való életben tanárok, bolti eladók és csak úgy tudtak eljönni a tornára, hogy szabadságot vettek ki a munkahelyükön erre a pár hétre.
Az első meccsen Nigéria 6-1 arányban döngölte földbe szerencsétlen játékosokat, elég volt egy megpattant lövés vagy egy eladott labda és máris megvolt a gól. De azt az 1 tahiti találatot rendesen megünnepelte a csapat. Komolyan, úgy örültek, mintha a meccset nyerték volna meg. Néha úgy érzem, hogy az ilyen játékosok többet profitálnak a játékból, mint bármelyik más profi focista, lehet az egy Xavi vagy egy Balotelli. Ők ezt örömből teszik, nem kötelességből.

Mielőtt még álszent moralizálásba kezdenék, megjegyezném azt az aprócska tényt, hogy a tahiti futballválogatott ámokfutásáról sajnos csak utólag, az internetről tudakozódtam, mert az m1 egyszerűen nem adta le a mérkőzést. Értem én, hogy válság van, spórolni kell a pénzzel; a riportereket sem küldjük ki Brazíliába, hanem itthon közvetítenek; az érdektelenebb meccseket sem adjuk le, mert túl drága lenne. A bennem élő drukker azonban háborog, hogy nem lehet csak úgy egy meccset kihagyni csupán azért, mert nem játszik benne egy világklasszis sem. Tiszta női logika...
Azt pedig még meg se említettük, hogy a közmédia úgy tett, mintha mi se történt volna. Eredetileg nem is tudtam, hogy ezt a meccset nem fogják leadni egészen addig, hogy a tévében már a szerdai meccseket reklámozták büszkén, kidüllesztett mellel... Hogy ők milyen jóarcok, hogy közvetítik a tornát...


Na mindegy, nem olyan nagy dolog, hogy ezen keseregjek egész álló nap. Ez legyen a legnagyobb problémám az életben.

Trianon és az Összetartozás Napja

1920. június 4-ével tulajdonképpen mindenkinek csak gondja van.
Egyrészt maga a békeszerződés ténye: a történelmi Magyarország feldarabolása, több millió magyar elszakítása anyaországától, és a többi szomorú tény, amit az ember sok helyről hallhat és hallania is kell.
Másrészt pedig az, hogy nagyon óvatosan lehet csak véleményt mondani a témáról: elég csak egy picike kritika és az emberre máris könnyen rásütik, hogy nem foglalkozik eléggé a külhoni magyarok tragédiájával, bezzeg ha ő is Erdélyben született volna; durvább esetben azt, hogy hungarofób vagy liberális.

No persze én nem akarok ezzel a mezei blogbejegyzéssel valami fennkölt szöveget írni Trianon mai értelmezéséről, csak leírom azokat a gondolatokat, amik ma a fejemben kavarogtak a Nemzeti Összetartozás Napja kapcsán.

Nagyjából 1 éve olvastam egy érdekes könyvet a trianoni békeszerződéssel kapcsolatos tévhitekről, városi legendákról. (Ablonczy Balázs: Trianon-legendák, ha érdekel valakit). Ebben a szerző megemlíti azt, hogy bár már lassan 100 év eltelt a tragédia óta, a magyar közvélemény még mindig nem tudja hova tenni ezt az egész dolgot a fejében és ennek is köszönhető a rengeteg legenda népszerűsége. Ezen bizonytalanságnak pedig az az oka, hogy a szocializmus éveiben Trianon tabutémának számított, ezáltal pedig nem történt meg az a "társadalmi párbeszéd", ami elősegítette volna a trauma feldolgozását.
Ebből az egész eszmefuttatásból számomra az jött le, hogy a trianoni békeszerződés állandó beszédtéma kell legyen, illetve hogy el kell szakadni a megszokott sémáktól az értelmezésekkel kapcsolatban.
(Persze az is lehet, hogy totál félreértelmeztem az egészet.)

Mindenesetre engem már az általános iskolai rádiós megemlékezések során is zavart, hogy a 10 perces megemlékezésről csak síri hangon, szomorú gyászzene által kísérve lehetett beszélni, mondván, "így illik". Ne essen félreértés, én is átérzem a békediktátum tragikusságát, de ez a önsajnálatba hajló magatartás csak erősíti azt a sztereotípiát, hogy a magyarok bizony pesszimisták és csak keseregni tudnak.

Ezek után jött el 2013. június 4., és a közmédia kampánya az Összetartozás Dalával. (Bizonyára most minden olvasóm indulatosan felszisszent.) Talán az előzőekből már kitalálható, hogy én első hallásra abszolút szimpatizáltam az ötlettel, végre itt egy vidámabb, a jelenre koncentráló módja a megemlékezésnek, nem csak egy száraz szöveg felolvasása, hogy "a trianoni békediktátumot a Nagy-Trianon palotában írták alá 16 óra 32 perckor".
Aztán olvastam, hogy a minisztérium mindenkinek javasolja, hogy június 4-én este 6-kor lehetőség szerint énekeljék el közösségben a dalt. Kicsit furcsálltam, hogy talán már egy kicsit sok a jóból, de gondoltam, egye fene, ha jó a nóta, esetleg valaki még szívesen el is fogja énekelni.

Nem lett jó a nóta.

Az még oké, hogy egy borzalmasan bárgyú, sablonos szöveget írtak a dalhoz. De az már felháborító, hogy e mellé egy borzalmasan bárgyú, fülbemászó dallam is társul. Egész délután ez ment a fejemben. Szerintem a kínok kínját álltam ki.
Komolyra fordítva a szót, a dal tényleg ritka bénára sikerült. Nagyjából a fél ország is ezen a véleményen van, én pedig elkövettem azt a hibát, hogy megnéztem a videó alatti kommenteket. Tele volt gyűlölködő megjegyzésekkel, a fele politikai indíttatású volt (vesszen a Fidesz), a másik fele pedig a méltatlan emlékezést kritizálta (vesszen Trianon). De ezek a hozzászólások csak azt a véleményemet látszottak bizonyítani, hogy Trianonról lehetetlen másképp, némi kritikával beszélni.

Aztán mi marad meg ebből a sztoriból az embereknek?. Adott egy jó ötlet, szörnyű megvalósítással, a többség azonban csak a végeredményre emlékszik, és ezért az alapötletet is hülyeségnek bélyegzi.

Na mindegy, talán egy kicsit túldramatizáltam a dolgot. Mindenesetre reméljük, jövőre valami jobb megvalósítással fog előrukkolni a kormány. Ja persze, addigra már túl leszünk a választásokon, szóval fene tudja.

Az elementáris Sherlock és Watson

Még tavaly ősszel indult el Amerikában az "Elementary" c. sorozat, amit pár hónapja a TV2 tűzött műsorára "Sherlock és Watson" címmel. Hogy minek ide ez az in medias res kezdés? Naná hogy azért, mert én is elkezdtem nézni.

A mostani sorozat újabb ékes példája annak, hogy Sherlock Holmes legújabb kori reneszánszát éli. A történet ezúttal is napjainkban játszódik, a helyszín New York. Sherlock rendőrségi tanácsadóként tengeti napjait, nem mellesleg most jött ki az elvonóról drogfüggősége után. Milliomos apja azonban nem meri egyedül hagyni, ezért kinevez mellé egy segítő-felügyelőt, bizonyos Joan Watsont (nem én írtam el, tényleg nő). A folytatás innen már kitalálható.

Felhívnám a figyelmet a "New Holmes. New Watson. New York." poénra.

Először is: a sztori modern korba helyezése egyáltalán nem újkeletű, 2010-ben a BBC elég sikeres és élvezhető sorozatot készített már ebből, "Sherlock" címmel. (Ezt én is megénekeltem a korábbi blogomban.) Amikor először hallottam az Elementary-ról, egyből erőt vett rajtam ez a bizonyos "európai patrióta" érzés: ezek a szemét amcsik már megint ellopnak tőlünk egy tök jó sorozatot, ráadásul Watson nő lesz, fene egye meg a feministákat meg a neoliberálisokat, egy béna plágium lesz az egész, stb.

Mindössze egy dolog mentette meg az Elementary-t ettől a végzettől: a valóban értelmes újítások.

A sztorit úgy konvertálták át a modern korba, hogy nem lett hasonló a "Sherlock"-hoz, ugyanakkor megmaradtak az eredeti, közismert jegyek. Holmes továbbra is különc, kiismerhetetlen és zseniálisan következtet; de - ellentétben BBC-s alteregójával - sokkal inkább kifelé forduló, szókimondóbb poénjai vannak és a nők sem állnak olyan messze tőle. (Ez alatt mindenki értsen azt, amit akar.)
Watson nemének megváltoztatása azonban már nem jött be ennyire. A hollywoodi filmekből átragadt reflexek miatt egyes rajongók szemében mindig is a levegőben fog lógni, hogy a nyomozópáros valamikor összejöhet egymással. (Ezzel a húzással egyébként a sorozat aláírná a halálos ítéletét.) Kicsit úgy érzem, ez a készítők kezeit is megkötötte: Watson nagyon kevés figyelmet kap a főszereplőhöz képest, nehogy aztán a különleges kapcsolatukat a nézők félreértsék. Pedig nincsen igazán jó Sherlock Holmes egy jó Watson nélkül.

Maga a sorozat az Amerikában megszokott 40 perces epizódokból épül fel. A történetek teljesen újak, nem az eredeti Conan Doyle-regényeket dolgozták fel (legalábbis én így vettem észre). Ez egyrészt jó, mert így teljesen erre a formátumra tudják szabni a cselekményt, ugyanakkor néha még ezzel együtt is túl bonyolultnak, túl zsúfoltnak találom a sztorit ilyen rövid időhöz képest.

Nohát valami ilyesmi ez a sorozat. Engem nagyon megfogott, kellemeset csalódtam benne. Főleg a sok hasznos újítás és széria humora jött be nekem, meg hát persze addig is van néznivaló Sherlock Holmes-sorozatom, amíg nem jön ki a BBC-s "Sherlock" 3. évada. Ugyanakkor korántsem tökéletes az Elementary az elhanyagolt Watson és a hébe-hóba laposabb részek miatt.
Moriartyra még nagyon kíváncsi leszek, ő még ugyanis nem tűnt fel az epizódokban, de már nagyon sejtetik az előbukkanását. A "Sherlock"-ban zseniális színészt találtak a szerepre - itt majd meglátjuk, hogy fog sikerülni.

Ez az intró meg halál laza:

Még egy utolsó kérdés: ti hogy fordítanátok le az "elementary"szót magyarra? Elemi? Kezdetleges? Netán elementáris? Egyik sem passzol a sorozathoz...