Szövegelő - Quimby: Most múlik pontosan

Új sorozatot indítok a blogon, ami remélhetőleg ki fogja állni az idő (na meg a lelkesedés) próbáját: a Szövegelő címmel ellátott posztokban ezentúl egy-egy híresebb magyar nyelvű dal szövegét elemezgetem, elmélkedek róluk, vagy csak egyszerűen leírom, én hogyan értelmezem magamban az adott számot.

Nyilván olyan dallal érdemes kezdeni, amit jó eséllyel bármelyikőtök ismerhet, úgyhogy lássuk első alanyunkat, a Most múlik pontosant.

Most múlik pontosan,
Engedem hadd menjen,
szaladjon kifelé belőlem
gondoltam egyetlen.
Nem vagy itt jó helyen,
nem vagy való nekem.
Villámlik mennydörög,
ez tényleg szerelem.

Látom, hogy elsuhan 
felettem egy madár,
tátongó szívében szögesdrót,
csőrében szalmaszál.
Magamat ringatom,
míg ő landol egy almafán,
az Isten kertjében
almabort inhalál.

Vágtatnék tovább veled az éjben
az álmok foltos indián lován.
Egy táltos szív remeg a konyhakésben,
talpam alatt sár és ingovány.

Azóta szüntelen
őt látom mindenhol.
Meredten nézek a távolba,
otthonom kőpokol.
Szilánkos mennyország,
folyékony torz tükör.
Szentjánosbogarak
fényében tündököl.

Egy indián lidérc kísért itt bennem.
Szemhéjain rozsdás szemfedő.
A tükrökön túl, fenn a fellegekben
furulyáját elejti egy angyalszárnyú kígyóbűvölő.

Amikor elkezdtem jobban odafigyelni a dalszövegre, egyből az volt az érzésem, hogy ez a dal a szerelemről, egy csalódott szerelmesről szól. Az első versszak végén az "ez tényleg szerelem" sor egy az egyben erre utal, a "villámlik, mennydörög" rész pedig rögtön egy közhelyszerű természeti képet idézhet fel bennünk a szerelem mindent elsöprő hevességéről. Az ezután következő természeti motívumok, különösen a szalmaszálat szorongató madár képe egyre inkább népdal-jelleget kölcsönöznek a szövegnek: a madár csőrét átdöfő szalmaszál  mellé a szívét átdöfő szögesdrót képe kerül, ami gyakorlatilag a beszélő lelkiállapotának kivetülése egy külső tárgyra. Egy versszakkal később a konyhakésben remegő táltos szív megint ehhez a ponthoz kapcsol vissza minket.

Megjelenik egy vágyott, ideális világ ("az Isten kertjében"), jóllehet ezt szinte egyből olyan kifejezések követik, amik nem igazán illenek bele egy népdal szövegébe (inhalál, indián) - semmi gond, gondolhatjuk, ettől lesz "quimbys" avagy "kisstibis" a nóta.

A 4. versszak kicsit már közelebb visz minket a megoldáshoz. Egyrészt megint egy egyértelműbb utalás jön a megszólított szerelmesre ("szüntelen Őt látom mindenhol"), másrészt a beszélő elhagyatottságáról olvashatunk: csak a távolból tudja nézni otthonát. Ez az otthon is ellentmondásos metaforákkal jelenik meg: egyszerre a pokol és maga a földi paradicsom ("szilánkos mennyország"), ami azonban még így is csak tökéletlen, eltörött lehet. "Folyékony torztükör" - itt jön egy váltás, a beszélő megint önmagát vetíti bele a tájba. Menekül az otthonától, amiben saját maga torz valóját látja és ezt nem bírja elviselni.

Az utolsó versszakra az "álmok foltos indián lovából" egy kísértő "indián lidérc" válik, mutatván, hogy az a szenvedély, ami őt eddig annyira vonzotta, valójában káros hatással van rá. Ezért kell búcsúzni, ezért kell túltennie magát mindezen: ez a legnehezebb pont az egészben, most kell átbillennie a tű fokán és szakítania a korábbi életével, s épp ezért most múlnak el pontosan az eddigi érzései. Az utolsó két sorban már távolabb tekintünk a beszélő belső világánál: a "tükrökön" túl megjelenik egy mindenható, égi hatalom, aki talán mindezt felülről irányítja - jóllehet ez a valaki közel sem olyan megközelíthetetlenül hatalmas, csupán egy egyszerű kígyóbűvölő.




Igen, a népdalszerűség és az itt-ott felbukkanó utalások mind azt sugallják, hogy egy igazi, szerelmi témájú verssel van dolgunk. De valami nem stimmel. Vannak népdalhoz hasonló részletek a szövegben, de legalább ugyanennyi a szokatlan, nem annyira hagyományos és nem annyira szerelmes hatású elem. Ennek a dalnak sokkal tágabb az értelmezési köre, minthogy egy ennyire elcsépelt téma köré csoportosítsunk minden olvasatot. Ez a dal nem csupán a szerelemről szól - hanem bármiféle szenvedélyről. Olyan szenvedélyekről, amik károsak ránk nézve és ezzel mi magunk is tisztában vagyunk Tudjuk, hogy változtatni kéne, merőben új utakra lépni, de egyszerűen képtelenek vagyunk szakítani az addig megszokott rendszerrel. Ismerős a dolog? Hát ugyanilyenek a szenvedélybetegségek, drogfüggőség, alkoholfüggőség, dohányzás, stb. Meg persze adott esetben a szerelem is.

Az utóbbi években rengeteg feldolgozása született a dalnak. A legjelentősebb minden bizonnyal a  Csík zenekar népdal-átirata, ami hírnévben talán még túl is szárnyalja az eredetit. Tudatlanságomat illusztrálandó: sokáig úgy hittem, hogy a Csík zenekar verziója jelent meg először, s csupán ezután dolgozta fel a dalt a Quimby. Sokaknak ismerős lehet a szám a 2010-es X-Faktorból Janicsák Veca előadásában - ő szintén a Csík-féle átdolgozást vette alapul (amiben egyébként az utolsó versszak nem szerepel, helyette az elsőt ismétlik meg még egyszer). Zárásképp pedig belinkelem a Zuboly verzióját is, ahol csupán a dallamot vették kölcsön Kiss Tibiéktől, a szöveget pedig 3-4 közismertebb népdalból állították össze.

Vigyázz, könnyen elvisz magával - Kistehén-lemezkritika

Emlékeztek még a Kistehénre? Tudjátok, azok az aranyos-bugyuta rajzos rövidfilmek a sárga tehénnel, amikkel 2002-ben reklámozták a Sziget fesztivált. Kisgyerekként nagyon kedveltem, valószínűleg inkább a rajzfilmes jelleg, mint mondjuk a tehén különböző énekei miatt. Utólag visszahallgatva ugyanakkor már leginkább a hideg futkos a hátamon, annyira idegesítően és bárgyún hangzik.

Mindegy is, a lényeg az, hogy az itt létrejött formációból alakult ki végül az a zenekar, amit mi Kistehénként ismerünk és ami alapvetően más zenét játszik, mint amivel anno híres lett.

Lehet, hogy többeknek ismert már ez a sztori, de én fontosnak tartottam kihangsúlyozni. Ugyanis elképzelni nem tudom, milyen történéseknek kellett bekövetkezni ahhoz, hogy a 2002-ben még bántóan fejhangon éneklő Kollár-Klemencz László és bandája tíz évvel később olyan lemezt adjon ki, amit bármelyik nap bármilyen percében legszívesebben fennhangon dúdolgatnék, annyira jó és annyira hangulatos.

Lássuk tehát a 2012-es Elviszlek magammal -t!

Nem egyszerű stílust képviselnek, meg kell néhányszor hallgatni a dalokat, hogy megszokja az ember. Mondom ezt annak ellenére, hogy már eleve hasonló előismerettel kezdtem neki a lemeznek: nagyon "alternatív" zene, rendkívül "mély" tartalommal, "hosszan kell emészteni" a számokat. Igaz is.
10 számból áll a lemez, külön-külön mindegyik 4-5 perces. Sokan felesleges adatnak tartják az utóbbit, de nekem ez is információval szokott szolgálni: egy 5 perces nóta jó eséllyel lesz jobban kidolgozott, mint mondjuk egy fele ilyen hosszú. Az első dolog, ami feltűnhet, az a viszonylag egysíkú zene - jobb kifejezést nem tudok rá. Jóllehet az egyes dalok között hatalmas stílusbeli különbségek vannak, ám egy-egy számon belül a dallamminták egyre inkább ismétlődnek. Ugyanakkor ez egyáltalán nem baj, mert ettől még nem lesz unalmas a zene, sőt: leginkább ez teremti meg a dalok meditatív hangulatát. Gondoljunk csak a lemez véleményem szerint talán két legerősebb nótájára: az Ezt is elviszem magammal és a Jó színe van mind attól lesz olyan ütős, hogy a zenei aláfestés tulajdonképpen egy állandó, mozdulatlan vibrálást kelt a háttérben.

...hogy aztán a szöveg kerülhessen előtérbe. Nem véletlenül írtam "aláfestést" az előbb, szerintem a dalok igazi erősségét a szövegük adja meg. Bár a számoknak alapvetően nincs sláger-jellegük, de szöveg és zene harmóniájának köszönhetően rengeteg a fülbemászó sor. Legjobb példa erre az Ezt is elviszem magammal, aminek a meghallgatása óta többször is azon szoktam kapni magam, hogy csak úgy elkezdem dúdolgatni az utcán. Maga a szöveg egyébként (a refrén kivételével) Erdős Virág költő érdeme (a zene természetesen a Kistehéné). Szintén Erdős Virág-vers került feldolgozásra a Pápá, nyugodj békében című dalban. Ez utóbbi kivétel abban a tekintetben, hogy a zene itt jóval mozgékonyabb; a szöveggel együtt egyre hullámzóbb, egyre sokrétűbb lesz, hogy aztán a szám végi refrénben teljesedjen ki ("Mint az anyád méhében, pápá, nyugodj békében").
Na igen, a dalszövegekhez még annyit, hogy nem olyan egyszerű csak úgy elmagyarázni a tartalmukat. A Jó színe van kapcsán leírhatnám, hogy tulajdonképpen egy olyan ember beszél benne, aki csak az új cipőjével van elfoglalva, miközben nyakunkon az ufóinvázió, a dal vége fele pedig megpróbál felkéredzkedni az idegenek űrhajójára. Azért érezzük, hogy ez így leírva iszonyat gagyin hangzik - míg hallgatás közben egyértelmű, hogy ez a leginkább "epic" számok közé tartozik a lemezről.

Persze a dalok rengeteg témát helyeznek előtérbe. Vannak nem kifejezetten klasszikus szerelmes nóták, amik hol az ideális nőről (Dílerlány), hol a szerelmi bánatról (Aludni hagyjatok) szólnak. Hangsúlyos szerepet kap az elvágyódás, nyugtalanság, kimondva-kimondatlanul az elvándorlás (Ezt is elviszem magammal, Itt nem élhetek). Terítékre kerül némi társadalomkritika (Pápá, nyugodj békében), na és persze vannak olyan számok is, amiket egyszerűen nem tudok hova tenni (Olyan izé vagy, Jó színe van). Talán kivételt képez a Szimpatizánsok, ami az addigi nótákhoz képest egy jóval erőteljesebb hangot üt meg (valószínűleg nem véletlen, hogy ez került a lemez végére). Kicsit talán túldimenzionálom a jelentőségét, de nekem ez teljesen úgy jött le, mint a zenekar egyfajta ars poeticája. A két választási lehetőség, a kommersz, népszerű zene és a nehezen érthető, alternatív muzsika közül ők ez utóbbit választják. Illusztrálásul gyakorlatilag belinkelhetném az egész szöveget is, de inkább hallgassátok meg. (Na jó, nem bírom ki: "Tündököljek, mint középszer? / Szimpatizáljak vagy szintetizáljak?")

Összességében tehát inkább a melankolikus-elmélkedő hangulat jellemző a számokra, de nem kell egyből depressziós zenére asszociálni. Kicsit a Pink Floydhoz tudnám hasonlítani abban a tekintetben, hogy ezt is lehet úgy hallgatni, hogy közben kikapcsol az agyad, relaxálsz, ugyanakkor mégis a zenére figyelsz minden idegszáladdal. És azt hiszem, ez minden szövegelemzési finomságnál fontosabb.

Amiért szeretem a postát

Jól megszokott, unalmasan folydogáló január végi nap. Kiléptem a homály födte belvárosi bérházból és elégedetten szívtam be a frissnek vélt városi levegőt, nem törődve azzal, hogy minden bizonnyal néhány kevésbé jóindulatú influenza-vírust is befogadtam vendégszerető szervezetembe. Szinte rögtön érzékeltem az este csípős hidegét, de nem aggodalmaskodtam túlságosan. Végül is csak tíz perc az út a közeli postához, ott gyorsan elintézem az elintéznivalómat, aztán fél óra múlva már otthon is vagyok.

Tíz perccel később valóban beléptem a hőn áhított helyiség ajtaján. Gyors helyzetfelmérés: a három pultból a két szélsőn lehet feladni levelet, mindkét helyen 3-3 sorbanálló van, úgyhogy engedve belém ivódott lustaságomnak, a legközelebbihez álltam be. Az előttem lévők hideg közönnyel fogadták az újabb versenytárs érkezését, ami persze a forrongó gyűlölettől kezdve az együttérző sajnálkozásig bármit jelenthetett. Vártam. XXI. századi embernek megfelelően szinte reflexszerűen kaptam elő telefonomat lecsekkolni a Facebook frissítéseit, hogy aztán a szokott megelégedéssel nyugtázzam, hogy már megint teljesen fölöslegesen kapcsoltam be a képernyőt. Még mindig vártam. Nem tudtam elképzelni, mit csinálhat az a nő ott elöl, de már kereken 12 perce állt ott mozdulatlanul, miközben egy tapodtat sem haladt a sor. Na végre elment. Már csak ketten álltak előttem. Nagyon jó. Már azon kezdtem el gondolkodni, hogy tulajdonképpen szerencsés vagyok, hogy csak ennyi bosszúsággal kell találkoznom egy ügyintézés során.

Sorra került az előttem lévő néni is. Gondterhelt arcából már lehetett sejteni valamit:

- Jó napot kívánok! Hétszáznegyvenegy darab levelet szeretnék feladni. - A maga mellett vonszolt, borítékokkal teli teszkós nagytáska bárkit biztosíthatott afelől, hogy szándékai a legkomolyabbak.

- Fáradjon át a csomagküldő szolgálathoz, ők intézik ezeket az ügyeket. - próbált hárítani a pénztárosnő, amiért én mérhetetlenül hálás voltam neki.

- Onnan jövök, ők irányítottak át ide..

Aha, akkor ez egy bonyolult sakkjátszma, amiben ezúttal a csomagküldőket érte az a szerencse, hogy másnak passzolják át a kellemetlen melót. Tisztában volt ezzel a pultos hölgy is, aki megadóan bólintott és hívta egyik kollegáját segíteni.
Mindeközben a mögöttem lévő néni hitetlenkedve, félhangos "Hétszáznegyvenegy!" mormogások közepette kiállt a sorból és elindult új kihívások után keresgélni. Én rendületlenül tartottam pozíciómat, gondolván, ennyi várakozás után már csak nem leszek olyan bolond, hogy csak úgy átálljak a másik a sorba. Ezt a területet ismerem, itt kell eredményeket elérnem. Úgyis mindjárt megjön a kolléga, ő leül a borítékhadsereggel bíbelődni, a levélfelvétel pedig mehet tovább ugyanúgy.
Persze öt perc után gyanút fogtam és amikor a két postai dolgozó közösen kezdett neki a levelek egyesével történő szétválogatásának, csendben átslisszoltam a másik sorba.
Ahova már időközben a sorbanállók 99%-a átmenekült. Sebaj, gondoltam, nekik nincsenek hatalmas táskáik, se-perc alatt végzünk.

 - Hova szeretné feladni a levelét?
 - Hollandiába... de, ööö... hogyan is kell azt csinálni? - hangzott el a pultnál szinte rögtön, ami egy elegáns mozdulattal rúgta gyomron gyors megmenekülésembe vetett maradék hitemet.

Szóval megint vártam. És vártam. Időnként elkaptam a teszkós nagytáskás nő bocsánatkérő pillantásait a másik pultból, ám egyszer sem adtam fel "teljes mértékben az elképzelésim szerint alakulnak a dolgok"-típusú pókerarcomat. Kínomban már az üzlethelyiség sárgás falait néztem, s színlelt megrökönyödöttséggel állapítottam meg, hogy milyen szépen van kimunkálva a mennyezeti díszítés vagy hogy mennyire vakító a két csillár fénye.

Mindeközben megvalósult hőn vágyott álmom, 20 perc után végre sorra kerültem. Előadtam, hogy ajánlott küldeményt szeretnék feladni, itt van a boríték, meg is van címezve, csak vegyék be gyorsan, én pedig minél hamarabb mehessek utamra.

 - Ajánlott levélhez szükséges blankettája van?
 - Ööö... nincs.
 - Akkor tessék kitölteni ezt és újból beállni a sorba. Legközelebb pedig nem muszáj ennyit várnia, soron kívül is kikérheti! - tette hozzá biztatónak szánt mosollyal, aminek persze jelen helyzetemben az égegyadta világon semmi hatása nem volt.

Kitöltés után újból visszaálltam a sorba, remélhetőleg utoljára. Fortyogó bosszankodásomat felváltotta a tehetetlenségembe beletörődő közöny. Kifejezetten jól szórakoztam azon, ahogy az újonnan érkezett ügyfelek felcsillanó tekintettel álltak be a bejárathoz legközelebbi sorba a nagytáskás nő mögé, majd néhány perc után tanácstalan lépések kíséretében ballagtak át a sorunkhoz. A mögöttem lévő férfi hangos szuszogásokban adta én és környezetem tudtára, hogy mennyire elégedetlen helyzetével. Haha, de aranyos, mennyire sírdogál a 10 perc kiesése miatt...
A legjobban talán az a néni járt, aki szintén ajánlott levelet akart feladni, odament a középső pulthoz, ahol csak csekket lehetett befizetni és perceken keresztül győzködte az asszisztenst, hogy adja fel a levelét. Unalmában végül vett egy sorsjegyet - és nyert. Soha rosszabb unatkozást.

Még hosszú órákon keresztül folytattam volna érdekfeszítő szociológiai megfigyeléseimet, de a kötelesség az kötelesség - másodszorra is sorra kerültem. Mindössze 3 perc alatt végeztem.

Diadalmas léptekkel vonultam ki az utcára, ahol egy jelképes mozdulattal az egész világot magamhoz öleltem - hűvös levegőstül, kipufogó-gázostul, influenzástul, mindenestül. Semmi sem érdekelt. 40 percet töltöttem a postán egyetlen levél feladása miatt, s azt hiszem, ezzel világrekordot döntöttem.

Királyságot Magyarországnak!

Érdekes cikk került elém tegnap a Facebook-üzenőfalamon (végre egy funkció, ami valóban is hasznos...). Az Index három emberrel készített interjút, akikben az a közös, hogy politikai állásfoglalásukat tekintve monarchistának vallják magukat - ergo úgy gondolják, hogy a legkedvezőbb államforma egy országnak a királyság.

Elsőre kicsit mosolyogtam a felvetésen, mert történelem órai tanulmányaim alapján mindig az szokott lenni a leosztás, hogy ha egy országban korszakváltó fordulatok következnek be, kikiáltják a köztársaságot, akkor az ezt követő káosz után valahogy mindig a korábbi egyeduralmi rendszer áll vissza (így lett például a francia forradalom köztársaságából 10 évvel később Napóleon császársága, de elég Magyarország első világháború utáni helyzetét megnézni, ahol a köztársaság kikiáltása után 2 évvel ismét a királyság tért vissza a Horthy-rendszerrel). Monarchisták, legitimisták, és társaik, egyszóval a királypártiak mindig is vaskalapos arisztokratáknak tűntek nekem, akik képtelenek kimozdulni a múlt idealizált szépsége alól és valami avítt dolgot akarnak megvalósítani a jelenben is.

Azért ez az interjú egy kicsit árnyalta a képet.

Legfőképp abban, hogy a megkérdezettek baromi értelmesen fogalmaztak. Tudom, ez most kicsit viccesnek meg lesajnálónak hangzik elsőre, de egyáltalán nem ez a szándékom. Ahogy olvastam a válaszokat, egyre inkább azt éreztem, hogy ezek az emberek tudják, miről beszélnek, nem azért támogatják a királyság visszaállítását és a Habsburgok visszajövetelét, mert "az Osztrák-Magyar Monarchia idején milyen jó dolgunk volt", hanem mert világosan lefektetett elveik vannak a politikai rendszerekről és ezek alapján így látják jónak. Magyarul nem érzelmi, hanem értelmi megközelítésből vizsgálják a helyzetet.
Ráadásul kifejezetten jó dolgok is elhangzottak. A demokrácia és a többségi akarat hiányosságairól, arról, hogy az egyenlőségre való túlzott törekvés milyen nagy károkat tud okozni, hogy egy király igenis uralkodhat felelősségteljesen és nem kell feltétlenül kegyetlen zsarnoknak lennie, vagy hogy például hogy milyen előnyei vannak az alkotmányos monarchiának. Csupa olyan állítás, amik eddig nem igazán jutottak eszembe, mégis egyet tudok érteni velük. Még azt a sajátos politikai gondolkodást sem tartom velejéig rossznak, ami szerint gyakorlatilag a politikai pártok teljes palettája baloldali szellemiségű, a jobboldali pártok csak nevükben azok, mivel a konzervativizmust valahol máshol kell keresni. (Igen, ezek a mondatok csak úgy a vakvilágba kiáltva nagyon homályosnak tűnnek. Tessék elolvasni az interjút, megéri!)

Mindezekkel együtt azonban volt kettő, na jó, három problémám a cikkben leírtakkal.

Először is. Bár egy bekezdéssel ezelőtt pont azt írtam, hogy milyen jó, hogy értelmi érvekkel álltak ki a megkérdezettek a legitimizmus mellett, azért az érzelmek még mindig túl nagy szerepet kaptak az egész történetben. Rögtön az elején például az egyikük arról beszél, hogy mi alapján is lett ő királyságpárti, ám ekkor szó sem esik ideológiai megfontolásokról. Helyette a nagypapa hatása valamint a családtörténeti múlt kerül szóba, amik nagyon kedves és tiszteletreméltó dolgok, de ahhoz, hogy valakinek ilyen radikális véleménye legyen, azért vajmi kevés.
Ugyanilyen komikus volt, amikor a több bekezdésnyi filozófiai fejtegetés után elhangzik, hogy Orbán Viktor azért nem lehetne király Magyarországon, mert református (és itt nem Orbánnal van a gond, bármelyik kálvinista politikus nevét be lehetne helyettesíteni). Egy mondattal korábban még a monarchisták haladó hozzáállásáról volt szó, majd rögtön utána a felesleges részletkérdésekben veszünk el. Miért lesz egy ember csak azért alkalmatlan az uralkodásra, mert nem katolikus?

A második szorosan kapcsolódik az előbbi problémához: a folyamatos meghökkentés és megbotránkoztatás. Kis híján én is ledőltem a székről, amikor az egyik interjúalany arról beszélt, hogy ő saját meggyőződéséből március 15-én nem piros-fehér-zöld kokárdát, hanem sárga-fekete szalagot tűz a mellére (ami a Habsburgok jelképe volt mindig is). Vagy amikor azt mondja a másikuk, hogy büszke a felmenőire, akik saját pénzükön vonultak hadba Rákóczi ellen (erről nekem is megvan a magam véleménye, de az már tényleg nem tartozik ehhez a poszthoz.

A harmadik, talán legnagyobb kifogásom pedig még mindig az, hogy nekem továbbra is úgy tűnik, ezek a monarchisták a múltban élnek. A XXI. században szerintem nem lehet olyan dolgokkal érvelni, hogy "egy királynak a nemzetek felett kell állnia", hogy "nem az etnikai hovatartozása számít, hanem hogy a dinasztia leszármazottja". Azzal sem értek egyet, hogy a nacionalizmus minden esetben negatív értelmű lenne - bizonyos szempontból bármilyen nemzeti kultúra alapköve és ezzel valahogy senkinek sincs semmi problémája, míg ha mi magunk szenvedünk hátrányt miatta, már mindenki a pokolba kívánja az egész eszmét.
Jó lenne azt gondolni, hogy a király személye megvédheti a kisebbségi etnikumokat egy országon belül és maradéktalanul fenntarthatja a törvényes jogrendet birodalmában, de ez ugyanolyan utópia, mint a legtöbb filozófiai elmélet a tökéletes államról.

Önsajnálat

Ha bármikor kétségbeestél,
ha bármikor úgy érzed, elvesztél,
ha bármikor azt hiszed, mindennek vége:
tudd meg, ennek nincs értelme.

Nem mintha bánatod nem létezne,
vagy szomorúságod a semmiben lézengene,
de tény, helyzetedben nem vagy egyedül,
senki sem él kénye kedvéül.

Olyanok ezek, mint a végtelen sorozatok:
fájdalmad mértékénél mindig akad nagyobb,
csak máshol, hol azt nem is gondolnád;
mindenütt akad egy koszos ház.

Koszos ház, avagy szégyen folt, tökmindegy,
az amerikai álom pusztán üres ígéret,
nincs tökéletes sors,
se tökéletes kifejlet.

Ez lenne a végszó? Ugyan már!
"Ember küzdj és bízva bízzál!"
Ez a régiek tanácsa, s hiába,
ez lelkünk összes reménysugára.

Kesergő, nagyvárosi szólamra

Egykedvűen, zsebre dugott kézzel sétálgatok a városban. Várj, mégsem: egyre feszültebben szaporázom a lépteimet, hogy mihamarabb hazaérjek. Jó, a zsebre dugott kéz stimmel. Tőlem jobbra, balra a legkülönfélébb emberek bukkannak fel, de jobbára csak el-elsuhanó sziluettjük jut el a tudatomig. Nem érdekelnek. Kizárom őket a világomból. Utálatos ez a város, mert olyan emberekkel hoz össze akár csak egy pillantás erejéig is, akikkel soha nem szeretnék találkozni. Folyton-folyvást lüktet, sohasem marad nyugton. És ez engem is nyugtalanít.

Ehhez hasonló gondolatok cikáznak fejemben még egy ideig, amikor rádöbbenek nevetséges helyzetemre. Lehajtott fejjel mormogok magamban, mintha egy őrült öregember lennék. Nem, bármit, csak ezt ne. Inkább csinálok valami mást. 

Beugrik, hogy pont van a közelben egy pizzázó. Szeletenként adják, jó melegen, ráadásul mindezt nevetségesen olcsó áron. Már szedem is elő a pénztárcámat, hogy előkészítsem az aprómat, amikor beüt a krach.

A hajléktalanok. Mindig a hajléktalanok. A helyzet, amiből nem tudsz jól kijönni. Vagy előzetes terveid ellenére rövidülsz meg értékes forintokkal, vagy egy roppant kellemetlen beszélgetés keretében kell "bocs, most nincs nálam pénz" felkiáltások közepette kihátrálni a segítségnyújtás alól.

Szemem sarkából most is észreveszek egy, a pizzázó bejáratától néhány méterre ülő hajléktalant, aki már reményteljes pillantások kíséretében figyeli ügyetlenkedésemet a pénztárcámmal. Már hallom is az "Elnézést, fiatalember...!" megszólítást. Gyorsan kell reagálnom és e rövid idő alatt győz az önző énem. Továbbmegyek, mintha meg sem hallottam volna. Meglegyint ugyan a bűntudat szele, ám a kellemetlen élményt gyorsan elhessentem és a következő célra koncentrálok, a pizzaszeletre.

Ekkor jön a következő meglepetés. Az üzlet zárva. Lehetetlen, hisz mindig nyitva találtam eddig...

De már mindegy is, hisz rögtön ezután csap belém a felismerés. Mekkora egy önző barom vagyok. Éppen hazafele tartok vacsorázni és én még a hajléktalantól is sajnálom azt a néhány száz forintot, amit elő-étkezés helyett az ő megsegítésére szánnám. Elvörösödöm. Gépiesen megfordulok és elindulok vissza, az öregember irányába. Ő érdeklődve tekint rám, hisz épp egy perccel ezelőtt néztem levegőnek. Bedobom a pizzára szánt pénzt a kis gyűjtőpohárkájába. Nem merek a szemébe nézni. Próbálnék mondani valamit neki, de a szégyenérzettől semmi sem jön ki a torkomon.

Mondanom sem kell, mindebből a többi ember semmit sem vett észre.

Egykedvűen folytatom tovább utamat, mondanám, de ez most sem igaz. Dühös vagyok. Dühös vagyok a városra, hogy lépten-nyomon ilyen szituációkba sodor engem. Dühös vagyok a hajléktalanra, hogy ilyen választások elé állít, miközben tudhatná, hogy egyszerű diákként nem én vagyok az elsődleges alamizsna-forrás. És nem utolsósorban dühös vagyok magamra, hogy saját hibáimat is a külső körülményekre fogom, hogy mindent és mindenkit lenézek, hogy egy ilyen helyzet miatt is képes vagyok szégyellni magam.

Hagyjuk is inkább, gondolom magamban. Előveszem a fülesemet. Néhány perces kínszenvedés után sikerül megszüntetni a fülhallgató gordiuszi csomóit, így már semmi sem állhat védelmi mechanizmusom útjába. Zene be, világ ki.

A Toldi-film margójára

Sohasem szeretek belecsapni a dolgok közepébe. Ez most sem lesz így, úgyhogy legyűrve a mostani téma felett érzett dühömet, gyorsan elmagyarázom, hogy mi a helyzet.

Szóval van/volt nekünk egy Arany Jánosunk, aki bátorkodott megírni a Toldi-trilógiát. Talán erről nem is kell sokat beszélni, hiszen mindenki emlékezhet rá az általános iskolai irodalom órákról. Aztán úgy alakult, hogy Toldi Miklós ugyan bekerült a magyar nemzeti emlékezetbe, mint kiváló hős, ám a témáról egy filmfeldolgozás terve sem került elő. Egészen az utóbbi időkig. Eleinte úgy volt, hogy két különböző projektben is megfilmesítenék a Toldit - ez azért jelzi, hogy a történet bizony megmozgatja a filmkészítők fantáziáját. Végül a két tervből csak az egyik maradt állva, így sokáig az volt a helyzet, hogy Pálfi György dolgozhatja fel a nagyerejű lovag történetét.

Pálfi Györgyről azt kell tudni, hogy az utóbbi évek egyik legnevesebb magyar filmrendezője - a többségnek főleg a Taxidermia című film révén lehet ismerős, nemrég mutatták be a szintén általa rendezett Szabadesést is, ami díjjal tért haza a Karlovy Vary-i filmfesztiválról.
(Persze sokáig tudnám játszani a kultúrsznobot, de azt nem árt leszögezni, hogy mindezidáig sajnos nem láttam egyetlen filmet sem Pálfitól, de ígérem, igyekszem bepótolni őket. Na de eltértünk a témától!)

Egy szó, mint száz, Pálfi a Toldit egy nagy költségvetésű akciófilmként képzelte el lovagkori díszletek között. Persze ehhez hatalmas mennyiségű pénzre van szükség (kb. 2,5 milliárd forint), az Andy Vajna-féle Magyar Nemzeti Filmalap pedig ebből 1,9 milliárdot vállalt volna.
Ez még a Filmalaptól is meglepően nagymértékű támogatás, az eddig elkészült nagyobb produkciókat is ennek az összegnek a hatodával-hetedével segítették meg (pl. a Coming Out Csányi Sándorral a főszerepben 280 milliós támogatással készült el).

Mindez nagyjából 1 évvel ezelőtt derült ki és azóta sem kezdődött el a forgatás. Egy év alatt alig történt előrelépés. Hogy miért? Na ez már homályosabb, mert csak az egyik fél, Pálfi György beszélt a médiának az ügyről. De ami ez alapján kikövetkeztethető, az elég elszomorítónak tűnik.

Az utóbbi időben több interjú is megjelent Pálfival, amikben több-kevesebb szó esik a Toldiról. Ezek alapján az látszik, hogy a Filmalap rengeteg kérdésbe bele akart szólni a film készítésével kapcsolatban; a fő konfliktus az volt, hogy az akciójelenetek rendezését másvalakire (Vajna egyik ismerősére) akarták bízni, míg Pálfi kifejezetten emiatt szerette volna megcsinálni a filmet.
Lényeg a lényeg, Pálfi végül a médiához fordult, a huzavona tovább folytatódott, míg végül két hete bejelentették, hogy nem lesz a Toldi-filmből semmi.

Na bumm.

Most ennek tényleg nagyon sok értelme volt. Érthető a Filmalap hozzáállása is, hisz ha már egy valag pénzt áldoznak a projektre, szeretnének megbizonyosodni arról, hogy hova is kerül a pénzük. Ugyanakkor érthető Pálfi véleménye is, miszerint egy állami pénzosztó szerv ne szóljon bele egy független, szerzői film készítésébe úgy, mintha egy amerikai filmstúdió lenne.
Nehéz ebben a kérdésben igazságot tenni, én azonban mégis úgy érzem, hogy itt a Filmalapnak kellett volna engednie. Nyilvánvalóan jó ötlet egy nagyköltségvetésű film készítése Toldiról, ez a Filmalap érdeke is. A film pedig akkor lesz a legjobb, ha elejétől a végéig jelen van a projekt kidolgozója, jelen esetben Pálfi. Azzal, hogy most a rendező kiszállt, tulajdonképpen ugrik az egész. Ugyan oda lehet adni még valami más rendezőnek, hogy forgassa le a filmet, de az már csak a veszett fejsze nyele. Nem az igazi.

Mindemellett még az ügy kommunikációját is elhibázta a Filmalap (hm, ebben azért hasonlít a kormányhoz...). A média Pálfi véleményével, az ő vádjaival volt hangos, mindeközben Vajnáék nem szóltak egy szót sem. Esélyt sem adtak maguknak a védekezésre, ez a huzavona pedig így magában eléggé rontja a szervezet renoméját (épp elég ironikus az, hogy a Toldi-film lefújását a nagy csinnadrattával megrendezett Filmhét közepén jelentették be).Ha pedig valóban igaz az a hír, miszerint Vajna a döntéshozók tanácskozásán személyesen kampányolt Pálfi ellen, akkor tényleg elmehet a fenébe az egész banda.

Addig is marad nekünk egyetlen apró látványterv a filmből, mementónak:

FRISSÍTÉS
Időközben találtam egy ATV-s interjút, amiben Havas Ágnes, a Filmalap vezérigazgatója nyilatkozik a Toldi-filmről, úgyhogy valahol mégiscsak megjelent a Filmalap véleménye a médiában. Belinkelem ide, hallgattassék meg a másik fél is (nagyjából 2:00-tól lesz érdekes a videó).