2014. április 26., szombat

A halogatás ellenszere, avagy óvakodj a majomtól

Az időbeosztás nem az erősségem. Ezt a mondatot szajkózom magamnak kis híján már másfél éve, mert egyszerűen képtelen vagyok értelmesen megszervezni egy átlagos napomat, anélkül, hogy felesleges üresjáratok lennének benne. Egyszerűen nem megy.
Talán az az oka, hogy az iskolán kívül kevés rendszeres, előre meghatározott időpontú tevékenységem van. Ergo magam osztom be, hogy mit, mikor, mennyi ideig csinálok. Valószínűleg a Föld minden internetkapcsolattal rendelkező embere találkozott azzal a jelenséggel, hogy órákat képes szörfölni a világhálón anélkül, hogy bármi hasznosnak vagy értelmesnek tűnő dolgot csinált volna. Én ezzel a jelenséggel nem hogy találkoztam már, hanem közeli ismerősöm is. A mai délutánomat is hasonló dolgokkal pazaroltam el, kezdve régi Facebook-profilképeim böngészésétől az Origo mai rémhírein át egészen Dancsó Péter református műsorokról szóló paródiájáig.

Valamelyik hasonló ámokfutásom során találkoztam ezzel a cikkel. A címe Why Procrastinators Procrastinate - Miért szoktak a halogatók halogatni (vagy valami ilyesmi). Mintha csak rólam szólt volna. Kicsit hosszú a cikk de annyi jó szöveggel és rajzzal volt illusztrálva, hogy muszáj néhány szót ejtenem róla. Főleg azért, mert szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki ezzel küzd. (Üdvözöllek az Anonim Halogatók Klubjában!)

Szóval a szöveg azt mondja, hogy a notórius halogatók fejében két fő harcol egymással: a Rational Decision-Maker (Ésszerű Döntéshozó) és az Instant Gratificaton Monkey (~Azonnali Szórakozás Majom).


Az ésszerű döntéshozónk minden alkalommal előre eltervez mindent, tudja, hogy mit kell csinálnia, ám amikor eljönne a cselekvés ideje, közbeszól a majom. Ő csak a jelenben él, az azonnali élvezeteket hajhássza. Ha ő felülkerekedik, akkor kezd el az ember haszontalan, de szórakoztató tartalmakra vadászni a neten. Így keveredünk el a Sötét Játszótérre (Dark Playground).



Persze az ember lelkében mindig ott leselkedik a bűntudat, így nem is tud felhőtlenül szórakozni. Az a fránya határidő csak-csak közeledik, kéne már valami értelmes dolgot is csinálni... mígnem az utolsó utáni pillanatban megérkezik a Panic Monster (nem, nem akarok többet fordítani!). Hőseink rendre megijednek az ijesztő szörny megjelenésétől, a majom rögtön elinal, az Rational Decision-Maker pedig halálfélelemben próbálja időre befejezni a feladatot:



Született a szerzőtől egy másik írás is, amiben a gondolatmenetet folytatva már arról ír, hogy hogyan lehet leküzdeni a halogatás késztetését. Ennek a tartalmát már nem foglalom össze, inkább csak linkelek egy képet kedvcsinálónak (hátha valakinek felkelti az érdeklődését és nem kell az összes lusta embernek elmesélnem a lényeget).



Lehet ezek után mindenféle summázatot írni, komolykodva bátorítani az embereket, hogy "merjél te is váltani!", stb. Én nem vagyok ezekben túl jó, úgyhogy inkább csak a 2. cikk egyik tanácsát emelném ki: tűzzél ki sok egyszerű, rövid, könnyen teljesíthető célt. A cikk a saját weboldalát hozza példának, aminek a fejlécén kinn díszeleg a lényeg: new post every tuesday - új bejegyzés minden kedden.

Először csak jót mosolyogtam rajta. Aztán rájöttem, hogy nem is olyan rossz ötlet. Úgyhogy most ebben a szent pillanatban új fogadalmat teszek: ettől kezdve minden szombaton új bejegyzést várhattok majd Obi-Wan Bali blogján.
Persze nem írom ki rögtön a fejlécre, hogy "új bejegyzés minden szombaton", először megvárom, hogy mennyire működik majd a dolog. Remélem menni fog. Ha ez sem fog sikerülni, valószínűleg örökké tartó letargiába zuhanok, esetleg kétségbeesésemben a Dunába vetem magam.
Nem akarok rögtön kiskapukat emelni, mindenesetre ne lepődjetek meg, ha nem szombaton, hanem véletlenül csütörtökön, pénteken, ne adj Isten vasárnap fog megjelenni új poszt.

A halogatós cikket meg tessék elolvasni, de minimum a képeket megnézni belőle. Ja és persze rendszeresen nézzetek rá a blogomra, hogy számon lehessen kérni rajtam a szombati posztokat. :)


2014. április 20., vasárnap

Naturalizmus lépten-nyomon: A passió

Elérkezett hát ismét Húsvét ünnepe, tavaszi szünet, Nagyhét, minden, ami ilyenkor lenni szokott. Keresztény emberként, gondoltam, illene valami mással is ráhangolódni az ünnepre a miséken kívül, úgyhogy pont kapóra jött, hogy Nagypénteken este Mel Gibson híres (vagy hírhedt?) passió-feldolgozását adta a közmédia.
Hogy melyik film is ez? Tudod, az, amelyiknek már a plakátja is sokatmondóan előrevetíti az alkotás hangulatát.


A történetet gondolom nem kell túlmagyarázni, valószínűleg a legtöbb ateista is tisztában van Jézus Krisztus szenvedésének főbb állomásaival. Jelen filmünk a rendelkezésre álló röpke két órában Jézus elfogatásától a kereszthaláláig tartó periódust mutatja be, hogy aztán a feltámadás sejtetésével fejeződjön be.

Na, természetesen ezzel a filmmel kapcsolatban nem lehet megkerülni a hitelesség kérdését. Szinte minden kritikában elhangzik, hogy A passió mennyire naturalista film. Ez tény és való. Nem véletlen a 18-as karika, Jézus megostorozásának, szenvedésének, keresztre feszítésének minden egyes részletét kíméletlenül ábrázolja a film, nem igazán riad vissza a fröccsenő vér látványától. Nem kimondottan egy délutáni limonádé-film.
De ettől eltekintve is elmondható, hogy a készítők nagyon ügyeltek a korhű ábrázolásra. A filmben kizárólag arámi nyelven beszélnek, amit egy jezsuita szerzetes alkotott meg egyéb nyelvek (szír, héber) felhasználásával. Maga a történet is rengeteg (szinte minden) elemet az evangélium erre vonatkozó szakaszaiból vett át.

Bár a film bemutatója idején alig voltam 8 éves (emlékszem, a film DVD-változata évekig rejtve volt előlünk a családi filmgyűjtemény rengetege között), most utánaolvastam, hogy mi volt akkoriban az egyházak reakciója. Hát eléggé vegyes. A katolikus püspöki kar teológiailag nem talált semmi kivetnivalót a filmben, néhány teológus azonban az alkotás ellen foglalt állást, mondván, ez a fajta brutalitás is csak a Sátán kísértésének újabb megnyilvánulási formája.

Pedig ha valakiknek, hát akkor a vallásos embereknek és az egyházaknak semmilyen kifogása nem lehet a filmmel kapcsolatban. A rendező, Mel Gibson maga is katolikus, és bevallottan csak a Bibliára alapozva lett elkészítve a film. Semmi egyéb hozzátoldással nem egészítették ki a filmet (na jó, egy 19. századi asszony látomásait leszámítva), és láthatóan nem is akartak eltérni a Szentírás adta keretektől. Csúnyán fogalmazva azt is lehetne mondani, hogy ez a film pont a keresztény egyházak számára készült.

De sajnos ez a hitelességre törekvés adja egyben a film negatívumait is. A passió egyszerűen nem tud kilépni a Biblia adta szűk keretek közül. Elsőre talán égbekiáltó eretnekségnek hangozhat ez a kijelentés, de gondoljunk bele: a Biblia, bármennyire is pontosan írja le Jézus életének eseményeit, nem egy forgatókönyv. Nem lehet ebből egy az egyben filmet csinálni, minimális vagy semmilyen változtatásokkal, mert túlságosan semleges lenne az egész.
Valami hasonló látszik a karakterek kidolgozottságában. A film egyértelműen Jézus szenvedésére és gondolataira koncentrál, ezzel nincs is semmi gond. A többi szereplő azonban - Mária kivételével - egyáltalán nincs bemutatva. Jó példa erre Monica Belucci Mária Magdolna szerepében, aki jóformán egy mozgó kellékké degradálódik. Mindig Máriával együtt jelenik meg, látszik rajta, hogy teljesen megtört, ám a valódi tragikum kizárólag a Szűzanya személyén keresztül jelenik meg. (Hozzá kell tenni, Maia Morgenstern kiválóan alakít Jézus édesanyjának szerepében.)
Természetesen akadtak üdítő kivételek, például a fel-felvillanó emlékképek Jézus életének korábbi szakaszaiból, vagy éppen Poncius Pilátus karaktere, ahol jól fel lett vázolva a helytartó tépelődése, dilemmája.

No, miután a filmet ilyen formán az égig magasztaltam, majd porig aláztam, próbáljunk meg objektívan értékelni.
Nekem, mint keresztény ember, tetszett a film. Következetes szöveghűségével és mellbevágó naturalizmusával sokkal kézzelfoghatóbbá tette a bibliai történet világát. Sokkal jobban át tudtam érezni Krisztus szenvedésének mibenlétét, amit - valljunk be - a hosszú húsvéti szertartások alatt hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni.
Ugyanakkor önálló filmművészeti alkotásként több aggály is felmerül vele kapcsolatban. Szinte kizárólag a szentírási részletek adaptációjáról van szó, mindenféle újszerű gondolat vagy kérdésfelvetés nélkül. Ez már csak azért sem szerencsés, mert sokak tudatában csak egy újabb keresztény propagandafilmként fog megmaradni az alkotás - pedig A passió azért több ennél.

Nagypéntekre tökéletes film volt, bár nem hiszem, hogy a közeli jövőben újból megnézném. Ahhoz túl megrázó.