Önsajnálat

Ha bármikor kétségbeestél,
ha bármikor úgy érzed, elvesztél,
ha bármikor azt hiszed, mindennek vége:
tudd meg, ennek nincs értelme.

Nem mintha bánatod nem létezne,
vagy szomorúságod a semmiben lézengene,
de tény, helyzetedben nem vagy egyedül,
senki sem él kénye kedvéül.

Olyanok ezek, mint a végtelen sorozatok:
fájdalmad mértékénél mindig akad nagyobb,
csak máshol, hol azt nem is gondolnád;
mindenütt akad egy koszos ház.

Koszos ház, avagy szégyen folt, tökmindegy,
az amerikai álom pusztán üres ígéret,
nincs tökéletes sors,
se tökéletes kifejlet.

Ez lenne a végszó? Ugyan már!
"Ember küzdj és bízva bízzál!"
Ez a régiek tanácsa, s hiába,
ez lelkünk összes reménysugára.

Kesergő, nagyvárosi szólamra

Egykedvűen, zsebre dugott kézzel sétálgatok a városban. Várj, mégsem: egyre feszültebben szaporázom a lépteimet, hogy mihamarabb hazaérjek. Jó, a zsebre dugott kéz stimmel. Tőlem jobbra, balra a legkülönfélébb emberek bukkannak fel, de jobbára csak el-elsuhanó sziluettjük jut el a tudatomig. Nem érdekelnek. Kizárom őket a világomból. Utálatos ez a város, mert olyan emberekkel hoz össze akár csak egy pillantás erejéig is, akikkel soha nem szeretnék találkozni. Folyton-folyvást lüktet, sohasem marad nyugton. És ez engem is nyugtalanít.

Ehhez hasonló gondolatok cikáznak fejemben még egy ideig, amikor rádöbbenek nevetséges helyzetemre. Lehajtott fejjel mormogok magamban, mintha egy őrült öregember lennék. Nem, bármit, csak ezt ne. Inkább csinálok valami mást. 

Beugrik, hogy pont van a közelben egy pizzázó. Szeletenként adják, jó melegen, ráadásul mindezt nevetségesen olcsó áron. Már szedem is elő a pénztárcámat, hogy előkészítsem az aprómat, amikor beüt a krach.

A hajléktalanok. Mindig a hajléktalanok. A helyzet, amiből nem tudsz jól kijönni. Vagy előzetes terveid ellenére rövidülsz meg értékes forintokkal, vagy egy roppant kellemetlen beszélgetés keretében kell "bocs, most nincs nálam pénz" felkiáltások közepette kihátrálni a segítségnyújtás alól.

Szemem sarkából most is észreveszek egy, a pizzázó bejáratától néhány méterre ülő hajléktalant, aki már reményteljes pillantások kíséretében figyeli ügyetlenkedésemet a pénztárcámmal. Már hallom is az "Elnézést, fiatalember...!" megszólítást. Gyorsan kell reagálnom és e rövid idő alatt győz az önző énem. Továbbmegyek, mintha meg sem hallottam volna. Meglegyint ugyan a bűntudat szele, ám a kellemetlen élményt gyorsan elhessentem és a következő célra koncentrálok, a pizzaszeletre.

Ekkor jön a következő meglepetés. Az üzlet zárva. Lehetetlen, hisz mindig nyitva találtam eddig...

De már mindegy is, hisz rögtön ezután csap belém a felismerés. Mekkora egy önző barom vagyok. Éppen hazafele tartok vacsorázni és én még a hajléktalantól is sajnálom azt a néhány száz forintot, amit elő-étkezés helyett az ő megsegítésére szánnám. Elvörösödöm. Gépiesen megfordulok és elindulok vissza, az öregember irányába. Ő érdeklődve tekint rám, hisz épp egy perccel ezelőtt néztem levegőnek. Bedobom a pizzára szánt pénzt a kis gyűjtőpohárkájába. Nem merek a szemébe nézni. Próbálnék mondani valamit neki, de a szégyenérzettől semmi sem jön ki a torkomon.

Mondanom sem kell, mindebből a többi ember semmit sem vett észre.

Egykedvűen folytatom tovább utamat, mondanám, de ez most sem igaz. Dühös vagyok. Dühös vagyok a városra, hogy lépten-nyomon ilyen szituációkba sodor engem. Dühös vagyok a hajléktalanra, hogy ilyen választások elé állít, miközben tudhatná, hogy egyszerű diákként nem én vagyok az elsődleges alamizsna-forrás. És nem utolsósorban dühös vagyok magamra, hogy saját hibáimat is a külső körülményekre fogom, hogy mindent és mindenkit lenézek, hogy egy ilyen helyzet miatt is képes vagyok szégyellni magam.

Hagyjuk is inkább, gondolom magamban. Előveszem a fülesemet. Néhány perces kínszenvedés után sikerül megszüntetni a fülhallgató gordiuszi csomóit, így már semmi sem állhat védelmi mechanizmusom útjába. Zene be, világ ki.