Érdekes cikk került elém tegnap a Facebook-üzenőfalamon (végre egy funkció, ami valóban is hasznos...). Az Index három emberrel készített interjút, akikben az a közös, hogy politikai állásfoglalásukat tekintve monarchistának vallják magukat - ergo úgy gondolják, hogy a legkedvezőbb államforma egy országnak a királyság.
Elsőre kicsit mosolyogtam a felvetésen, mert történelem órai tanulmányaim alapján mindig az szokott lenni a leosztás, hogy ha egy országban korszakváltó fordulatok következnek be, kikiáltják a köztársaságot, akkor az ezt követő káosz után valahogy mindig a korábbi egyeduralmi rendszer áll vissza (így lett például a francia forradalom köztársaságából 10 évvel később Napóleon császársága, de elég Magyarország első világháború utáni helyzetét megnézni, ahol a köztársaság kikiáltása után 2 évvel ismét a királyság tért vissza a Horthy-rendszerrel). Monarchisták, legitimisták, és társaik, egyszóval a királypártiak mindig is vaskalapos arisztokratáknak tűntek nekem, akik képtelenek kimozdulni a múlt idealizált szépsége alól és valami avítt dolgot akarnak megvalósítani a jelenben is.
Azért ez az interjú egy kicsit árnyalta a képet.
Legfőképp abban, hogy a megkérdezettek baromi értelmesen fogalmaztak. Tudom, ez most kicsit viccesnek meg lesajnálónak hangzik elsőre, de egyáltalán nem ez a szándékom. Ahogy olvastam a válaszokat, egyre inkább azt éreztem, hogy ezek az emberek tudják, miről beszélnek, nem azért támogatják a királyság visszaállítását és a Habsburgok visszajövetelét, mert "az Osztrák-Magyar Monarchia idején milyen jó dolgunk volt", hanem mert világosan lefektetett elveik vannak a politikai rendszerekről és ezek alapján így látják jónak. Magyarul nem érzelmi, hanem értelmi megközelítésből vizsgálják a helyzetet.
Ráadásul kifejezetten jó dolgok is elhangzottak. A demokrácia és a többségi akarat hiányosságairól, arról, hogy az egyenlőségre való túlzott törekvés milyen nagy károkat tud okozni, hogy egy király igenis uralkodhat felelősségteljesen és nem kell feltétlenül kegyetlen zsarnoknak lennie, vagy hogy például hogy milyen előnyei vannak az alkotmányos monarchiának. Csupa olyan állítás, amik eddig nem igazán jutottak eszembe, mégis egyet tudok érteni velük. Még azt a sajátos politikai gondolkodást sem tartom velejéig rossznak, ami szerint gyakorlatilag a politikai pártok teljes palettája baloldali szellemiségű, a jobboldali pártok csak nevükben azok, mivel a konzervativizmust valahol máshol kell keresni. (Igen, ezek a mondatok csak úgy a vakvilágba kiáltva nagyon homályosnak tűnnek. Tessék elolvasni az interjút, megéri!)
Mindezekkel együtt azonban volt kettő, na jó, három problémám a cikkben leírtakkal.
Először is. Bár egy bekezdéssel ezelőtt pont azt írtam, hogy milyen jó, hogy értelmi érvekkel álltak ki a megkérdezettek a legitimizmus mellett, azért az érzelmek még mindig túl nagy szerepet kaptak az egész történetben. Rögtön az elején például az egyikük arról beszél, hogy mi alapján is lett ő királyságpárti, ám ekkor szó sem esik ideológiai megfontolásokról. Helyette a nagypapa hatása valamint a családtörténeti múlt kerül szóba, amik nagyon kedves és tiszteletreméltó dolgok, de ahhoz, hogy valakinek ilyen radikális véleménye legyen, azért vajmi kevés.
Ugyanilyen komikus volt, amikor a több bekezdésnyi filozófiai fejtegetés után elhangzik, hogy Orbán Viktor azért nem lehetne király Magyarországon, mert református (és itt nem Orbánnal van a gond, bármelyik kálvinista politikus nevét be lehetne helyettesíteni). Egy mondattal korábban még a monarchisták haladó hozzáállásáról volt szó, majd rögtön utána a felesleges részletkérdésekben veszünk el. Miért lesz egy ember csak azért alkalmatlan az uralkodásra, mert nem katolikus?
A második szorosan kapcsolódik az előbbi problémához: a folyamatos meghökkentés és megbotránkoztatás. Kis híján én is ledőltem a székről, amikor az egyik interjúalany arról beszélt, hogy ő saját meggyőződéséből március 15-én nem piros-fehér-zöld kokárdát, hanem sárga-fekete szalagot tűz a mellére (ami a Habsburgok jelképe volt mindig is). Vagy amikor azt mondja a másikuk, hogy büszke a felmenőire, akik saját pénzükön vonultak hadba Rákóczi ellen (erről nekem is megvan a magam véleménye, de az már tényleg nem tartozik ehhez a poszthoz.
A harmadik, talán legnagyobb kifogásom pedig még mindig az, hogy nekem továbbra is úgy tűnik, ezek a monarchisták a múltban élnek. A XXI. században szerintem nem lehet olyan dolgokkal érvelni, hogy "egy királynak a nemzetek felett kell állnia", hogy "nem az etnikai hovatartozása számít, hanem hogy a dinasztia leszármazottja". Azzal sem értek egyet, hogy a nacionalizmus minden esetben negatív értelmű lenne - bizonyos szempontból bármilyen nemzeti kultúra alapköve és ezzel valahogy senkinek sincs semmi problémája, míg ha mi magunk szenvedünk hátrányt miatta, már mindenki a pokolba kívánja az egész eszmét.
Jó lenne azt gondolni, hogy a király személye megvédheti a kisebbségi etnikumokat egy országon belül és maradéktalanul fenntarthatja a törvényes jogrendet birodalmában, de ez ugyanolyan utópia, mint a legtöbb filozófiai elmélet a tökéletes államról.
