Jól megszokott, unalmasan folydogáló január végi nap. Kiléptem a homály födte belvárosi bérházból és elégedetten szívtam be a frissnek vélt városi levegőt, nem törődve azzal, hogy minden bizonnyal néhány kevésbé jóindulatú influenza-vírust is befogadtam vendégszerető szervezetembe. Szinte rögtön érzékeltem az este csípős hidegét, de nem aggodalmaskodtam túlságosan. Végül is csak tíz perc az út a közeli postához, ott gyorsan elintézem az elintéznivalómat, aztán fél óra múlva már otthon is vagyok.
Tíz perccel később valóban beléptem a hőn áhított helyiség ajtaján. Gyors helyzetfelmérés: a három pultból a két szélsőn lehet feladni levelet, mindkét helyen 3-3 sorbanálló van, úgyhogy engedve belém ivódott lustaságomnak, a legközelebbihez álltam be. Az előttem lévők hideg közönnyel fogadták az újabb versenytárs érkezését, ami persze a forrongó gyűlölettől kezdve az együttérző sajnálkozásig bármit jelenthetett. Vártam. XXI. századi embernek megfelelően szinte reflexszerűen kaptam elő telefonomat lecsekkolni a Facebook frissítéseit, hogy aztán a szokott megelégedéssel nyugtázzam, hogy már megint teljesen fölöslegesen kapcsoltam be a képernyőt. Még mindig vártam. Nem tudtam elképzelni, mit csinálhat az a nő ott elöl, de már kereken 12 perce állt ott mozdulatlanul, miközben egy tapodtat sem haladt a sor. Na végre elment. Már csak ketten álltak előttem. Nagyon jó. Már azon kezdtem el gondolkodni, hogy tulajdonképpen szerencsés vagyok, hogy csak ennyi bosszúsággal kell találkoznom egy ügyintézés során.
Sorra került az előttem lévő néni is. Gondterhelt arcából már lehetett sejteni valamit:
- Jó napot kívánok! Hétszáznegyvenegy darab levelet szeretnék feladni. - A maga mellett vonszolt, borítékokkal teli teszkós nagytáska bárkit biztosíthatott afelől, hogy szándékai a legkomolyabbak.
- Fáradjon át a csomagküldő szolgálathoz, ők intézik ezeket az ügyeket. - próbált hárítani a pénztárosnő, amiért én mérhetetlenül hálás voltam neki.
- Onnan jövök, ők irányítottak át ide..
Aha, akkor ez egy bonyolult sakkjátszma, amiben ezúttal a csomagküldőket érte az a szerencse, hogy másnak passzolják át a kellemetlen melót. Tisztában volt ezzel a pultos hölgy is, aki megadóan bólintott és hívta egyik kollegáját segíteni.
Mindeközben a mögöttem lévő néni hitetlenkedve, félhangos "Hétszáznegyvenegy!" mormogások közepette kiállt a sorból és elindult új kihívások után keresgélni. Én rendületlenül tartottam pozíciómat, gondolván, ennyi várakozás után már csak nem leszek olyan bolond, hogy csak úgy átálljak a másik a sorba. Ezt a területet ismerem, itt kell eredményeket elérnem. Úgyis mindjárt megjön a kolléga, ő leül a borítékhadsereggel bíbelődni, a levélfelvétel pedig mehet tovább ugyanúgy.
Persze öt perc után gyanút fogtam és amikor a két postai dolgozó közösen kezdett neki a levelek egyesével történő szétválogatásának, csendben átslisszoltam a másik sorba.
Ahova már időközben a sorbanállók 99%-a átmenekült. Sebaj, gondoltam, nekik nincsenek hatalmas táskáik, se-perc alatt végzünk.
- Hova szeretné feladni a levelét?
- Hollandiába... de, ööö... hogyan is kell azt csinálni? - hangzott el a pultnál szinte rögtön, ami egy elegáns mozdulattal rúgta gyomron gyors megmenekülésembe vetett maradék hitemet.
Szóval megint vártam. És vártam. Időnként elkaptam a teszkós nagytáskás nő bocsánatkérő pillantásait a másik pultból, ám egyszer sem adtam fel "teljes mértékben az elképzelésim szerint alakulnak a dolgok"-típusú pókerarcomat. Kínomban már az üzlethelyiség sárgás falait néztem, s színlelt megrökönyödöttséggel állapítottam meg, hogy milyen szépen van kimunkálva a mennyezeti díszítés vagy hogy mennyire vakító a két csillár fénye.
Mindeközben megvalósult hőn vágyott álmom, 20 perc után végre sorra kerültem. Előadtam, hogy ajánlott küldeményt szeretnék feladni, itt van a boríték, meg is van címezve, csak vegyék be gyorsan, én pedig minél hamarabb mehessek utamra.
- Ajánlott levélhez szükséges blankettája van?
- Ööö... nincs.
- Akkor tessék kitölteni ezt és újból beállni a sorba. Legközelebb pedig nem muszáj ennyit várnia, soron kívül is kikérheti! - tette hozzá biztatónak szánt mosollyal, aminek persze jelen helyzetemben az égegyadta világon semmi hatása nem volt.
Kitöltés után újból visszaálltam a sorba, remélhetőleg utoljára. Fortyogó bosszankodásomat felváltotta a tehetetlenségembe beletörődő közöny. Kifejezetten jól szórakoztam azon, ahogy az újonnan érkezett ügyfelek felcsillanó tekintettel álltak be a bejárathoz legközelebbi sorba a nagytáskás nő mögé, majd néhány perc után tanácstalan lépések kíséretében ballagtak át a sorunkhoz. A mögöttem lévő férfi hangos szuszogásokban adta én és környezetem tudtára, hogy mennyire elégedetlen helyzetével. Haha, de aranyos, mennyire sírdogál a 10 perc kiesése miatt...
A legjobban talán az a néni járt, aki szintén ajánlott levelet akart feladni, odament a középső pulthoz, ahol csak csekket lehetett befizetni és perceken keresztül győzködte az asszisztenst, hogy adja fel a levelét. Unalmában végül vett egy sorsjegyet - és nyert. Soha rosszabb unatkozást.
Még hosszú órákon keresztül folytattam volna érdekfeszítő szociológiai megfigyeléseimet, de a kötelesség az kötelesség - másodszorra is sorra kerültem. Mindössze 3 perc alatt végeztem.
Diadalmas léptekkel vonultam ki az utcára, ahol egy jelképes mozdulattal az egész világot magamhoz öleltem - hűvös levegőstül, kipufogó-gázostul, influenzástul, mindenestül. Semmi sem érdekelt. 40 percet töltöttem a postán egyetlen levél feladása miatt, s azt hiszem, ezzel világrekordot döntöttem.
