Istenem, már nem is tudom, pontosan hány hete nem posztoltam ki új bejegyzést a blogomra. Mondhatnám mesterkélt fennköltséggel, hogy lefoglalt az élet, de gyakorlatilag hasonló a helyzetem. Jövő hét után hivatalosan is ki fog törni a nyár, addig pedig készülök a szóbeli érettségik utolsó felvonásaira.
Kedvcsinálóként álljon itt egy rövidke vers-szerű szösszenet tőlem. Még március elején írtam, talán az egyik legelső igazi tavaszi estén, amikor is lelkesen bringára pattantam és eltekertem az újlipótvárosi Duna-partra. Sajnos nem készültem előre, hogy ihletett állapotban leszek, így jobb híján a telefonomba pötyögtem le nagyszerű agyszüleményemet és piszkozatként mentettem el az email-fiókomba. Teljesen meg is feledkeztem róla, saját magam is meglepődöttséggel olvastam végig három hónappal később.
Elhatároztam, hogy laza posztmodern költő leszek, így cím nélkül posztolom a verset:
A rakodópart alsó kövén ültem én.
Unottan, József Attilát idézgetvén.
Elhagytak a szavak, nincsenek rendszerek,
Gondolataim összefüggéstelenek.
Nagy eszmékre gondoltam, magasztosakra,
Duna-menti népekre, XXI. századra...
Ám figyelmem ellankadt.
Eluntam magamat.
Unatkoztam.
Felálltam, leültem.
Versemet költöttem.
Ragaszkodtam a megszokott verstani formákhoz,
de pont emiatt nem kerültem közelebb versem tartalmához.
Elvetettem hát mindent,
a struktúrát, a ritmust, a költői képet...
rímeket azért itt-ott hagytam szépen
(itt most épp nem)
Kint már homályba veszett a kinti táj.
Beesteledett. Elment egy hajó.
Mégsem történt semmi.
A hullámzás idén érdeklődés hiányában elmarad.
Várok én is valamire. Egy csodára. Egy balszerencsére. Akármire
s ha meg is jön az én hajóm - a hullámok még mindig nem érkeznek.
Pedig én csak azokat veszem észre. Most például a hullámvölgyet
Ránéztem az órára. Jócskán előrehaladt az este.
Igencsak mennem kéne...
Lassacskán elér engem az eszmélet
- remélem nem lopták el a biciklimet!
