Minden nap történnek az emberrel őrült dolgok, csak nem vesszük őket észre.
Ma éppen a Kálvin téren gyalogoltam át a Szabó Ervin Könyvtár felé. Hatalmas sétálóutca, mindehhez relatíve hatalmas embertömeg. A két ellentétes irányba tartó folyam hideg következetességgel, szabályos oszlopokra oszolva kerülte el az összeütközést. Leszegett vagy gondolataiba merült fejek mindenütt, emberi hangot alig hallani - egyszóval egy átlagos nagyvárosi délután, még csak nem is kizárólag Budapestre jellemző.
Jó szokásomhoz híven én is "asszimilálódtam" és egykedvűen bandukolva mentem tovább. Unalmas töprengésemből csak egy szakadt külsejű férfi félig hangos panaszkodása zökkentett ki:
"Ez a kibaszott urbanizáció, basszameg!"
Ki lehetett? Egy hajléktalan, egy filozófus, esetleg egy szociológus álruhában? Nem tudom, mindenesetre a sóhaja a szívem legmélyéről szólt.
(Eltekintve attól a ténytől, hogy szívem legmélye egy kicsit szofisztikáltabban fogalmazna.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése