Inkább fogalmazzunk úgy, hogy magamhoz képest rövidebben...
Néhány hónappal ezelőtt megfogadtam magamban, hogy igyekszem csökkenteni a filmkritikák arányát a posztjaimban, ám ezt olyan jól betartottam, hogy jóformán egy bejegyzést sem írtam mostanság. A legutóbbi alkalommal meg úgyis annyira felkonferáltam a szóban forgó filmet, hogy magamat vágnám pofán, ha kihagynám a lehetőséget...
Egy szó, mint száz, jöjjön a Gravitáció!
A történet szerint két űrhajós [Sandra Bullock és George Clooney] éppen a Nemzetközi Űrállomás környékén végzi nem éppen veszélymentes munkáját, amikor egy baleset következtében elsodródnak és magukra maradnak a kietlen sötétségben...
Kezdésnek annyit, hogy a film baromira lekötötte a figyelmemet. Ilyen művekhez találták ki az "egész végig a székemhez szögezett" kifejezést. A film eleve az ismeretlen, sötét űrtől való félelmünkre épít rá (én legalábbis gyerekként folyton a fentebb vázolt szituációtól tartottam) és sikerül fenntartania a feszültséget egészen a sztori végéig.
A látvány fantasztikus és olyan hitelesnek tűnt, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy valójában egy gondosan megkomponált CGI-világban járok. És ha valahova, hát ide illik a 3D látványvilág. Eddig nem igazán hittem benne, nem tetszett, főleg az élőszereplős filmeknél. Ám ez alkalommal tényleg sokat hozzáadott a moziélményhez és az események megértéséhez.
Megtekintés előtt egy kicsit aggódtam, hogy ezt a viszonylag egyszerű történetet hogyan tudják majd másfél óráig elnyújtani, de szerencsére sikerült minden erőltetettség nélkül.
Elsőre nem gondolnánk, hogy van mélyebb tartalma is a filmnek, mint két szerencsétlen űrhajós űrodüsszeiája, de szerintem van. Az ember hatalmas küzdeni akarásáról szól. Mind az egyének szintjén, mind általánosságban véve: megvetettük a lábunkat egy olyan kihalt és élettelen világban, mint az űr. Elvileg lehetetlen lenne ott élni, de az emberi technológia lehetővé tette. És lehet, hogy a filmben Murphy törvénye alapján ami elromolhat, az el is romlik, de eközben az alkotók a fenti tényt is folyton az arcunkhoz dörgölik.
Mellesleg a zene is passzol a film hangulatához, képsoraihoz: halk, alattomos, feszültségkeltő, nem hagy nyugodni. Sajnos a filmen kívül már nem hangzik ennyire jól, de a következő szám azért visszaadja a végén érezhető... hm... katartikus hangulatot.
Szóval ennyi. Kikapcsolódásnak és szájtátva-bámulásnak jó volt, ráadásul még egy kissé el is gondolkodtatott. Ha lehet, moziban és 3D-ben érdemesebb lenne megnézni, de sajnos az is igaz, hogy manapság pofátlanul drága még a diákjegy is.
Sikerült egy ízes panaszkodással zárnom a bejegyzést, hurrá!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése