Új design, sálálálá

Obi-Wan Bali blogspotos pályafutásának első szolgálati közleménye következik: örömmel jelentem, hogy sikerült végre kialakítanom a blog végleges kinézetét!

Persze a "végleges" jelzőt nem kell véresen komolyan venni, valószínűleg ezt is meg fogom változtatni, ha majd megunom. Saját tapasztalat alapján a "megunáshoz" kb. 1 év szükséges és azután még jópár hónap, amíg ténylegesen rászánom magam a változtatásra. Szóval nem kell aggódni, nem vagyok a gyors reformok híve.

Egyébként a jelenlegi dizájn kialakításánál is hasonló gyorsasággal dolgoztam. Márciusban váltottam a blogspotra; akkor úgy gondoltam, hogy még írok pár bejegyzést és 1 hónapon belül majd törődök a "parasztvakítással" is. Sajnos a saját lustaságom húzta keresztül a terveimet, ugyanis eltelt majdnem 3 hónap és még mindig csak 4 bejegyzéssel büszkélkedhet a blog.

De csűrhetjük-csavarhatjuk a dolgokat a magyarázkodással, a lényeg mégiscsak maga a kinézet. Szerintem elég jó lett, elégedett vagyok az eredménnyel. A Blogger szolgáltatásait csak ajánlani tudom minden laikus [értsd: honlapszerkesztéshez nem értő] blogolónak: nem kell CSS-kódokkal bénázni, ellenben a részletekbe menően tudod megváltoztatni az elemek színét és kinézetét. Ráadásul még az alapsablonok is sokkal szélesebb skálán mozognak. Most újfent meg lettem erősítve a magam hitében, miszerint akármennyire is aranyos meg magyar a blog.hu; a Blogger rendszere azért mégiscsak jobb és felhasználóbarátabb. Sajnálom.

Persze abban szintén biztos vagyok, hogy egy idő után a Blogger idegesítő hibáit is meg fogom találni. Csupán idő kérdése az egész.

A Konföderációs Kupa sztárcsapata

Hát igen... Elkezdődött a Konföderációs Kupa is Brazíliában. Azért a FIFA marketingesei sem ma jöttek le a falvédőről. Négyévenként van ugye futball-világbajnokság, 2 vébé között félúton pedig az Európa-bajnokság, ami ugyan nem a FIFÁ-nak, hanem az UEFÁ-nak jelent pénzt, de azért így is hatalmas bevételek folynak be labdarúgásból. Igen ám, csakhogy még így is maradt 2 csúnya holt év a négyéves ciklusból, amikor semmilyen nagyobb pénzösszeg nem folyik be a labdarúgó-szervezetek kasszájába. Csináljunk hát még egy sporteseményt és tegyünk úgy, mintha nagy szüksége lenne rá a világnak! Például mondjuk azt, hogy a rendező országnak muszáj felkészülni a világbajnokságra 1 évvel korábban. Ezután hívjuk meg a különböző kontinenstornák győzteseit, hogy azért tévénézők millióit is le tudjuk ültetni a televízió elé.
Az eredmény végül a Konföderációs Kupa nevet kapta és a hetekben látható az m1-en.

No persze ezzel az elmélettel nem én találtam fel a spanyolviaszt, abszolút nyilvánvaló a dolog, csak nekem óhatatlanul is ez jut eszembe először, ahányszor csak szóba kerül a torna. Aztán a második gondolatom már az, hogy "de jó, milyen meccs lesz ma? muszáj megnézni", egyszóval én is beállok a tévénézők "birkatáborába", de hát nincs mit tenni. A focimeccs az focimeccs, főleg ha nagy csapatok játsszák.

Persze néha a kis csapatok is szórakoztatóak tudnak lenni. Ilyen például az idei kupán Tahiti válogatottja. Hogy mit keres egy ilyen ország egy nagy sporteseményen? Nagyon érdekes. Muszáj meghívni ugye a különböző kontinenstornák bajnokait. Így jött el Dél-Amerikából Uruguay, Ázsiából Japán, vagy éppen Afrikából Nigéria. De mi legyen Óceániával? Onnan ki fog eljönni?



Az óceániai régiót hosszú éveken Ausztrália és Új-Zéland uralta. Érthető is, elvégre a terület áll egy hatalmas, kontinens nagyságú országból (Ausztrália), két közepes méretű szigetországból (Pápua Új-Guinea, Új-Zéland), meg egy rakás kis szigetből, ahol valószínűleg nem a futball az elsődleges kereseti forrás, kevés a jó focista (hivatásos meg pláne). Aztán Ausztrália válogatottja egy idő után megunta a dolgot és valódi kihívások után nézve áthelyeztette magát az Ázsiai Labdarúgó-szövetségbe.
Maradt tehát Új-Zéland, mint az egyetlen nagyobb "sportnagyhatalom". Ennek megfelelően ők jutottak ki pl. a 2010-es vébére is, ahol 3 döntetlen mérkőzés után kiestek a csoportkörből. Soha nem fogom elfelejteni azt a néhány percet, amikor Új-Zéland 1-0-ra vezetett a címvédő Olaszország ellen (egyébként egy hatalmas lesgóllal, de mindegy) . Ja és mellesleg Új-Zéland volt az egyetlen veretlen csapat azon a tornán.

Visszatérve témánkhoz, az idei Óceániai Nemzetek Kupáján Új-Zéland hatalmas meglepetésre kiesett az elődöntőben Új-Kaledónia ellen, akiket pedig a döntőben Tahiti legjobbjai vertek meg, így nevető harmadikként ők jutottak ki a brazíliai Konföderációs Kupára.
(Meglepő izgalmakra lehet bukkani az Óceániai Labdarúgó-szövetség sportéletében is, nemde?)

Nyugalom, csak eddig tartott az adatoló rész. Tahiti tehát kijutott a tornára, ami nekik már a mennyországot jelenti, ahogy ez kiderül ebből a cikkből. De tényleg, egészen elképesztő, milyen kisfiús lelkesedéssel várják a meccseket a játékosok, akik egyébként a való életben tanárok, bolti eladók és csak úgy tudtak eljönni a tornára, hogy szabadságot vettek ki a munkahelyükön erre a pár hétre.
Az első meccsen Nigéria 6-1 arányban döngölte földbe szerencsétlen játékosokat, elég volt egy megpattant lövés vagy egy eladott labda és máris megvolt a gól. De azt az 1 tahiti találatot rendesen megünnepelte a csapat. Komolyan, úgy örültek, mintha a meccset nyerték volna meg. Néha úgy érzem, hogy az ilyen játékosok többet profitálnak a játékból, mint bármelyik más profi focista, lehet az egy Xavi vagy egy Balotelli. Ők ezt örömből teszik, nem kötelességből.

Mielőtt még álszent moralizálásba kezdenék, megjegyezném azt az aprócska tényt, hogy a tahiti futballválogatott ámokfutásáról sajnos csak utólag, az internetről tudakozódtam, mert az m1 egyszerűen nem adta le a mérkőzést. Értem én, hogy válság van, spórolni kell a pénzzel; a riportereket sem küldjük ki Brazíliába, hanem itthon közvetítenek; az érdektelenebb meccseket sem adjuk le, mert túl drága lenne. A bennem élő drukker azonban háborog, hogy nem lehet csak úgy egy meccset kihagyni csupán azért, mert nem játszik benne egy világklasszis sem. Tiszta női logika...
Azt pedig még meg se említettük, hogy a közmédia úgy tett, mintha mi se történt volna. Eredetileg nem is tudtam, hogy ezt a meccset nem fogják leadni egészen addig, hogy a tévében már a szerdai meccseket reklámozták büszkén, kidüllesztett mellel... Hogy ők milyen jóarcok, hogy közvetítik a tornát...


Na mindegy, nem olyan nagy dolog, hogy ezen keseregjek egész álló nap. Ez legyen a legnagyobb problémám az életben.

Trianon és az Összetartozás Napja

1920. június 4-ével tulajdonképpen mindenkinek csak gondja van.
Egyrészt maga a békeszerződés ténye: a történelmi Magyarország feldarabolása, több millió magyar elszakítása anyaországától, és a többi szomorú tény, amit az ember sok helyről hallhat és hallania is kell.
Másrészt pedig az, hogy nagyon óvatosan lehet csak véleményt mondani a témáról: elég csak egy picike kritika és az emberre máris könnyen rásütik, hogy nem foglalkozik eléggé a külhoni magyarok tragédiájával, bezzeg ha ő is Erdélyben született volna; durvább esetben azt, hogy hungarofób vagy liberális.

No persze én nem akarok ezzel a mezei blogbejegyzéssel valami fennkölt szöveget írni Trianon mai értelmezéséről, csak leírom azokat a gondolatokat, amik ma a fejemben kavarogtak a Nemzeti Összetartozás Napja kapcsán.

Nagyjából 1 éve olvastam egy érdekes könyvet a trianoni békeszerződéssel kapcsolatos tévhitekről, városi legendákról. (Ablonczy Balázs: Trianon-legendák, ha érdekel valakit). Ebben a szerző megemlíti azt, hogy bár már lassan 100 év eltelt a tragédia óta, a magyar közvélemény még mindig nem tudja hova tenni ezt az egész dolgot a fejében és ennek is köszönhető a rengeteg legenda népszerűsége. Ezen bizonytalanságnak pedig az az oka, hogy a szocializmus éveiben Trianon tabutémának számított, ezáltal pedig nem történt meg az a "társadalmi párbeszéd", ami elősegítette volna a trauma feldolgozását.
Ebből az egész eszmefuttatásból számomra az jött le, hogy a trianoni békeszerződés állandó beszédtéma kell legyen, illetve hogy el kell szakadni a megszokott sémáktól az értelmezésekkel kapcsolatban.
(Persze az is lehet, hogy totál félreértelmeztem az egészet.)

Mindenesetre engem már az általános iskolai rádiós megemlékezések során is zavart, hogy a 10 perces megemlékezésről csak síri hangon, szomorú gyászzene által kísérve lehetett beszélni, mondván, "így illik". Ne essen félreértés, én is átérzem a békediktátum tragikusságát, de ez a önsajnálatba hajló magatartás csak erősíti azt a sztereotípiát, hogy a magyarok bizony pesszimisták és csak keseregni tudnak.

Ezek után jött el 2013. június 4., és a közmédia kampánya az Összetartozás Dalával. (Bizonyára most minden olvasóm indulatosan felszisszent.) Talán az előzőekből már kitalálható, hogy én első hallásra abszolút szimpatizáltam az ötlettel, végre itt egy vidámabb, a jelenre koncentráló módja a megemlékezésnek, nem csak egy száraz szöveg felolvasása, hogy "a trianoni békediktátumot a Nagy-Trianon palotában írták alá 16 óra 32 perckor".
Aztán olvastam, hogy a minisztérium mindenkinek javasolja, hogy június 4-én este 6-kor lehetőség szerint énekeljék el közösségben a dalt. Kicsit furcsálltam, hogy talán már egy kicsit sok a jóból, de gondoltam, egye fene, ha jó a nóta, esetleg valaki még szívesen el is fogja énekelni.

Nem lett jó a nóta.

Az még oké, hogy egy borzalmasan bárgyú, sablonos szöveget írtak a dalhoz. De az már felháborító, hogy e mellé egy borzalmasan bárgyú, fülbemászó dallam is társul. Egész délután ez ment a fejemben. Szerintem a kínok kínját álltam ki.
Komolyra fordítva a szót, a dal tényleg ritka bénára sikerült. Nagyjából a fél ország is ezen a véleményen van, én pedig elkövettem azt a hibát, hogy megnéztem a videó alatti kommenteket. Tele volt gyűlölködő megjegyzésekkel, a fele politikai indíttatású volt (vesszen a Fidesz), a másik fele pedig a méltatlan emlékezést kritizálta (vesszen Trianon). De ezek a hozzászólások csak azt a véleményemet látszottak bizonyítani, hogy Trianonról lehetetlen másképp, némi kritikával beszélni.

Aztán mi marad meg ebből a sztoriból az embereknek?. Adott egy jó ötlet, szörnyű megvalósítással, a többség azonban csak a végeredményre emlékszik, és ezért az alapötletet is hülyeségnek bélyegzi.

Na mindegy, talán egy kicsit túldramatizáltam a dolgot. Mindenesetre reméljük, jövőre valami jobb megvalósítással fog előrukkolni a kormány. Ja persze, addigra már túl leszünk a választásokon, szóval fene tudja.