Egyrészt maga a békeszerződés ténye: a történelmi Magyarország feldarabolása, több millió magyar elszakítása anyaországától, és a többi szomorú tény, amit az ember sok helyről hallhat és hallania is kell.
Másrészt pedig az, hogy nagyon óvatosan lehet csak véleményt mondani a témáról: elég csak egy picike kritika és az emberre máris könnyen rásütik, hogy nem foglalkozik eléggé a külhoni magyarok tragédiájával, bezzeg ha ő is Erdélyben született volna; durvább esetben azt, hogy hungarofób vagy liberális.
No persze én nem akarok ezzel a mezei blogbejegyzéssel valami fennkölt szöveget írni Trianon mai értelmezéséről, csak leírom azokat a gondolatokat, amik ma a fejemben kavarogtak a Nemzeti Összetartozás Napja kapcsán.
Nagyjából 1 éve olvastam egy érdekes könyvet a trianoni békeszerződéssel kapcsolatos tévhitekről, városi legendákról. (Ablonczy Balázs: Trianon-legendák, ha érdekel valakit). Ebben a szerző megemlíti azt, hogy bár már lassan 100 év eltelt a tragédia óta, a magyar közvélemény még mindig nem tudja hova tenni ezt az egész dolgot a fejében és ennek is köszönhető a rengeteg legenda népszerűsége. Ezen bizonytalanságnak pedig az az oka, hogy a szocializmus éveiben Trianon tabutémának számított, ezáltal pedig nem történt meg az a "társadalmi párbeszéd", ami elősegítette volna a trauma feldolgozását.
Ebből az egész eszmefuttatásból számomra az jött le, hogy a trianoni békeszerződés állandó beszédtéma kell legyen, illetve hogy el kell szakadni a megszokott sémáktól az értelmezésekkel kapcsolatban.
(Persze az is lehet, hogy totál félreértelmeztem az egészet.)
Mindenesetre engem már az általános iskolai rádiós megemlékezések során is zavart, hogy a 10 perces megemlékezésről csak síri hangon, szomorú gyászzene által kísérve lehetett beszélni, mondván, "így illik". Ne essen félreértés, én is átérzem a békediktátum tragikusságát, de ez a önsajnálatba hajló magatartás csak erősíti azt a sztereotípiát, hogy a magyarok bizony pesszimisták és csak keseregni tudnak.
Ezek után jött el 2013. június 4., és a közmédia kampánya az Összetartozás Dalával. (Bizonyára most minden olvasóm indulatosan felszisszent.) Talán az előzőekből már kitalálható, hogy én első hallásra abszolút szimpatizáltam az ötlettel, végre itt egy vidámabb, a jelenre koncentráló módja a megemlékezésnek, nem csak egy száraz szöveg felolvasása, hogy "a trianoni békediktátumot a Nagy-Trianon palotában írták alá 16 óra 32 perckor".
Aztán olvastam, hogy a minisztérium mindenkinek javasolja, hogy június 4-én este 6-kor lehetőség szerint énekeljék el közösségben a dalt. Kicsit furcsálltam, hogy talán már egy kicsit sok a jóból, de gondoltam, egye fene, ha jó a nóta, esetleg valaki még szívesen el is fogja énekelni.
Nem lett jó a nóta.
Az még oké, hogy egy borzalmasan bárgyú, sablonos szöveget írtak a dalhoz. De az már felháborító, hogy e mellé egy borzalmasan bárgyú, fülbemászó dallam is társul. Egész délután ez ment a fejemben. Szerintem a kínok kínját álltam ki.
Komolyra fordítva a szót, a dal tényleg ritka bénára sikerült. Nagyjából a fél ország is ezen a véleményen van, én pedig elkövettem azt a hibát, hogy megnéztem a videó alatti kommenteket. Tele volt gyűlölködő megjegyzésekkel, a fele politikai indíttatású volt (vesszen a Fidesz), a másik fele pedig a méltatlan emlékezést kritizálta (vesszen Trianon). De ezek a hozzászólások csak azt a véleményemet látszottak bizonyítani, hogy Trianonról lehetetlen másképp, némi kritikával beszélni.
Aztán mi marad meg ebből a sztoriból az embereknek?. Adott egy jó ötlet, szörnyű megvalósítással, a többség azonban csak a végeredményre emlékszik, és ezért az alapötletet is hülyeségnek bélyegzi.
Na mindegy, talán egy kicsit túldramatizáltam a dolgot. Mindenesetre reméljük, jövőre valami jobb megvalósítással fog előrukkolni a kormány. Ja persze, addigra már túl leszünk a választásokon, szóval fene tudja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése