A halogatás ellenszere, avagy óvakodj a majomtól

Az időbeosztás nem az erősségem. Ezt a mondatot szajkózom magamnak kis híján már másfél éve, mert egyszerűen képtelen vagyok értelmesen megszervezni egy átlagos napomat, anélkül, hogy felesleges üresjáratok lennének benne. Egyszerűen nem megy.
Talán az az oka, hogy az iskolán kívül kevés rendszeres, előre meghatározott időpontú tevékenységem van. Ergo magam osztom be, hogy mit, mikor, mennyi ideig csinálok. Valószínűleg a Föld minden internetkapcsolattal rendelkező embere találkozott azzal a jelenséggel, hogy órákat képes szörfölni a világhálón anélkül, hogy bármi hasznosnak vagy értelmesnek tűnő dolgot csinált volna. Én ezzel a jelenséggel nem hogy találkoztam már, hanem közeli ismerősöm is. A mai délutánomat is hasonló dolgokkal pazaroltam el, kezdve régi Facebook-profilképeim böngészésétől az Origo mai rémhírein át egészen Dancsó Péter református műsorokról szóló paródiájáig.

Valamelyik hasonló ámokfutásom során találkoztam ezzel a cikkel. A címe Why Procrastinators Procrastinate - Miért szoktak a halogatók halogatni (vagy valami ilyesmi). Mintha csak rólam szólt volna. Kicsit hosszú a cikk de annyi jó szöveggel és rajzzal volt illusztrálva, hogy muszáj néhány szót ejtenem róla. Főleg azért, mert szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki ezzel küzd. (Üdvözöllek az Anonim Halogatók Klubjában!)

Szóval a szöveg azt mondja, hogy a notórius halogatók fejében két fő harcol egymással: a Rational Decision-Maker (Ésszerű Döntéshozó) és az Instant Gratificaton Monkey (~Azonnali Szórakozás Majom).

Az ésszerű döntéshozónk minden alkalommal előre eltervez mindent, tudja, hogy mit kell csinálnia, ám amikor eljönne a cselekvés ideje, közbeszól a majom. Ő csak a jelenben él, az azonnali élvezeteket hajhássza. Ha ő felülkerekedik, akkor kezd el az ember haszontalan, de szórakoztató tartalmakra vadászni a neten. Így keveredünk el a Sötét Játszótérre (Dark Playground).

Persze az ember lelkében mindig ott leselkedik a bűntudat, így nem is tud felhőtlenül szórakozni. Az a fránya határidő csak-csak közeledik, kéne már valami értelmes dolgot is csinálni... mígnem az utolsó utáni pillanatban megérkezik a Panic Monster (nem, nem akarok többet fordítani!). Hőseink rendre megijednek az ijesztő szörny megjelenésétől, a majom rögtön elinal, az Rational Decision-Maker pedig halálfélelemben próbálja időre befejezni a feladatot:

Született a szerzőtől egy másik írás is, amiben a gondolatmenetet folytatva már arról ír, hogy hogyan lehet leküzdeni a halogatás késztetését. Ennek a tartalmát már nem foglalom össze, inkább csak linkelek egy képet kedvcsinálónak (hátha valakinek felkelti az érdeklődését és nem kell az összes lusta embernek elmesélnem a lényeget).

Lehet ezek után mindenféle summázatot írni, komolykodva bátorítani az embereket, hogy "merjél te is váltani!", stb. Én nem vagyok ezekben túl jó, úgyhogy inkább csak a 2. cikk egyik tanácsát emelném ki: tűzzél ki sok egyszerű, rövid, könnyen teljesíthető célt. A cikk a saját weboldalát hozza példának, aminek a fejlécén kinn díszeleg a lényeg: new post every tuesday - új bejegyzés minden kedden.

Először csak jót mosolyogtam rajta. Aztán rájöttem, hogy nem is olyan rossz ötlet. Úgyhogy most ebben a szent pillanatban új fogadalmat teszek: ettől kezdve minden szombaton új bejegyzést várhattok majd Obi-Wan Bali blogján.
Persze nem írom ki rögtön a fejlécre, hogy "új bejegyzés minden szombaton", először megvárom, hogy mennyire működik majd a dolog. Remélem menni fog. Ha ez sem fog sikerülni, valószínűleg örökké tartó letargiába zuhanok, esetleg kétségbeesésemben a Dunába vetem magam.
Nem akarok rögtön kiskapukat emelni, mindenesetre ne lepődjetek meg, ha nem szombaton, hanem véletlenül csütörtökön, pénteken, ne adj Isten vasárnap fog megjelenni új poszt.

A halogatós cikket meg tessék elolvasni, de minimum a képeket megnézni belőle. Ja és persze rendszeresen nézzetek rá a blogomra, hogy számon lehessen kérni rajtam a szombati posztokat. :)

Naturalizmus lépten-nyomon: A passió

Elérkezett hát ismét Húsvét ünnepe, tavaszi szünet, Nagyhét, minden, ami ilyenkor lenni szokott. Keresztény emberként, gondoltam, illene valami mással is ráhangolódni az ünnepre a miséken kívül, úgyhogy pont kapóra jött, hogy Nagypénteken este Mel Gibson híres (vagy hírhedt?) passió-feldolgozását adta a közmédia.
Hogy melyik film is ez? Tudod, az, amelyiknek már a plakátja is sokatmondóan előrevetíti az alkotás hangulatát.

A történetet gondolom nem kell túlmagyarázni, valószínűleg a legtöbb ateista is tisztában van Jézus Krisztus szenvedésének főbb állomásaival. Jelen filmünk a rendelkezésre álló röpke két órában Jézus elfogatásától a kereszthaláláig tartó periódust mutatja be, hogy aztán a feltámadás sejtetésével fejeződjön be.

Na, természetesen ezzel a filmmel kapcsolatban nem lehet megkerülni a hitelesség kérdését. Szinte minden kritikában elhangzik, hogy A passió mennyire naturalista film. Ez tény és való. Nem véletlen a 18-as karika, Jézus megostorozásának, szenvedésének, keresztre feszítésének minden egyes részletét kíméletlenül ábrázolja a film, nem igazán riad vissza a fröccsenő vér látványától. Nem kimondottan egy délutáni limonádé-film.
De ettől eltekintve is elmondható, hogy a készítők nagyon ügyeltek a korhű ábrázolásra. A filmben kizárólag arámi nyelven beszélnek, amit egy jezsuita szerzetes alkotott meg egyéb nyelvek (szír, héber) felhasználásával. Maga a történet is rengeteg (szinte minden) elemet az evangélium erre vonatkozó szakaszaiból vett át.

Bár a film bemutatója idején alig voltam 8 éves (emlékszem, a film DVD-változata évekig rejtve volt előlünk a családi filmgyűjtemény rengetege között), most utánaolvastam, hogy mi volt akkoriban az egyházak reakciója. Hát eléggé vegyes. A katolikus püspöki kar teológiailag nem talált semmi kivetnivalót a filmben, néhány teológus azonban az alkotás ellen foglalt állást, mondván, ez a fajta brutalitás is csak a Sátán kísértésének újabb megnyilvánulási formája.

Pedig ha valakiknek, hát akkor a vallásos embereknek és az egyházaknak semmilyen kifogása nem lehet a filmmel kapcsolatban. A rendező, Mel Gibson maga is katolikus, és bevallottan csak a Bibliára alapozva lett elkészítve a film. Semmi egyéb hozzátoldással nem egészítették ki a filmet (na jó, egy 19. századi asszony látomásait leszámítva), és láthatóan nem is akartak eltérni a Szentírás adta keretektől. Csúnyán fogalmazva azt is lehetne mondani, hogy ez a film pont a keresztény egyházak számára készült.

De sajnos ez a hitelességre törekvés adja egyben a film negatívumait is. A passió egyszerűen nem tud kilépni a Biblia adta szűk keretek közül. Elsőre talán égbekiáltó eretnekségnek hangozhat ez a kijelentés, de gondoljunk bele: a Biblia, bármennyire is pontosan írja le Jézus életének eseményeit, nem egy forgatókönyv. Nem lehet ebből egy az egyben filmet csinálni, minimális vagy semmilyen változtatásokkal, mert túlságosan semleges lenne az egész.
Valami hasonló látszik a karakterek kidolgozottságában. A film egyértelműen Jézus szenvedésére és gondolataira koncentrál, ezzel nincs is semmi gond. A többi szereplő azonban - Mária kivételével - egyáltalán nincs bemutatva. Jó példa erre Monica Belucci Mária Magdolna szerepében, aki jóformán egy mozgó kellékké degradálódik. Mindig Máriával együtt jelenik meg, látszik rajta, hogy teljesen megtört, ám a valódi tragikum kizárólag a Szűzanya személyén keresztül jelenik meg. (Hozzá kell tenni, Maia Morgenstern kiválóan alakít Jézus édesanyjának szerepében.)
Természetesen akadtak üdítő kivételek, például a fel-felvillanó emlékképek Jézus életének korábbi szakaszaiból, vagy éppen Poncius Pilátus karaktere, ahol jól fel lett vázolva a helytartó tépelődése, dilemmája.

No, miután a filmet ilyen formán az égig magasztaltam, majd porig aláztam, próbáljunk meg objektívan értékelni.
Nekem, mint keresztény ember, tetszett a film. Következetes szöveghűségével és mellbevágó naturalizmusával sokkal kézzelfoghatóbbá tette a bibliai történet világát. Sokkal jobban át tudtam érezni Krisztus szenvedésének mibenlétét, amit - valljunk be - a hosszú húsvéti szertartások alatt hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni.
Ugyanakkor önálló filmművészeti alkotásként több aggály is felmerül vele kapcsolatban. Szinte kizárólag a szentírási részletek adaptációjáról van szó, mindenféle újszerű gondolat vagy kérdésfelvetés nélkül. Ez már csak azért sem szerencsés, mert sokak tudatában csak egy újabb keresztény propagandafilmként fog megmaradni az alkotás - pedig A passió azért több ennél.

Nagypéntekre tökéletes film volt, bár nem hiszem, hogy a közeli jövőben újból megnézném. Ahhoz túl megrázó.

A 4-es metrós poszt

Tegnap, azaz 2014. március 29-én hivatalosan is átadták a budapesti M4-es metrót az utasoknak. Tulajdonképpen tökéletesen felesleges volt leírnom az előző mondatot, hisz csak az a fővárosi ember nem hallotta a várva-várt projekt befejezésének hírét, aki az utóbbi hetet egy befalazott üres szobában töltötte. (Igen, most fognak téglával dobálni az egyéb városokban lakó olvasóim...)

Kicsit meglepődtem, hogy milyen csendesen készülnek az illetékesek a megnyitóra. Mindössze néhány napja lett bejelentve egyáltalán a pontos időpont, a buszokon a hangosbemondó csupán a várható menetrend-változásokra, nem pedig a metróátadás tényére hívja fel a figyelmet. Ebből a videóból sem tűnt úgy, hogy az emberek túl lennének tájékoztatva az átadással kapcsolatban.
Persze azért a kampánygépezet működött (no meg az sem ártott, hogy egész hétvégére ingyenessé tették az új vonal használatát), így a pénteki megnyitás után már tömegek várták a 4-es metró birtokbavételét. De tényleg, mozdulni sem lehetett a sok metróturistától. Mindenki fotózott, nézelődött, ámult-bámult. Esetleg még egy szerelvényre is fölszállt, ha nagyon muszáj volt. Komolyan mondom, ennyi embert még nem láttam rácsodálkozni a közösségi (szigorúan nem tömeg!) közlekedés csodáira.

Nem mintha elítélném ezeket az embereket, elvégre én sem tisztán az új vonal funkcionalitása miatt keveredtem oda, hanem mert veszettül kíváncsi voltam. De ez így is van jól. Kár, hogy a többi dolog mellett csak úgy elmegyünk - például a többi metróvonalon is van azért bámulnivaló, csak már megszoktuk. No de elég, most nem akarok egy emelkedett hangulatú, "most aztán kielemzem a modern társadalmak bajait" típusú elmélkedést írni.

Mindenesetre a megállók baromi jól néznek ki. Sajnos még nem láttam mindegyiket, de az a kevés (Kálvin tér, Keleti pályaudvar, Újbuda-központ) meggyőzött. Modern, szellős, dizájnos - mondjuk a 450 milliárd forintos (!) összköltségvetést nézve ez el is várható. Fotózni a sok szelfizgető ember között nem igazán volt kedvem (meg nem is akartam ilyen röhejesen kinézni), de a Rákóczi téri állomásnál nem tudtam megállni, hogy ne lőjek néhány képet.

A második kép érdekessége a rengeteg településnév körbe-körbe a betonba vésve. Nos, ha valakinek nem lenne egyértelmű (igazából senkinek sem az), azok a földrajzi nevek II. Rákóczi Ferenc birtokait jelölik. Mert ugye a Rákóczi téren vagyunk. (Témától elütő kérdés: miért akarom a "Rákóczi"-t mindig ipszilonnal írni?) Szerintem nagyon szellemes ötlet, egy afféle trükkös easter egg a nagyvárosi forgatagban - emiatt nem is igazán értem, miért kell a legkisebb i betűn is összeveszni, rögtön hibás tervezést kiáltva. Mindegy, nem lényeges.

Persze ettől függetlenül sajnos nem mindenben tökéletes az új metró - és most tekintsünk el a politikai csatározásoktól. Először is: baromi sűrű a megállókiosztás. A leginkább érthetetlen az Újbuda-központ és Móricz Zsigmond körtér közötti szakasz: ha 200 méter van a két megálló között, akkor sokat mondok. Tudom, nem vagyok egy városfejlesztési szakértő, de mi akadálya lett volna annak, hogy a két megállót pl. összevonják?
Nyilván az sem ártana a metrónak, ha elkészülne a II. ütem és elérne a Bosnyák térig - ebben az esetben tényleg ki tudná váltani a 7-es busz forgalmát. Pénzügyi források hiányában azonban marad a félmegoldás.

Persze, ne legyünk telhetetlenek, örüljünk annak, ami van. Mert a metró nagyon jól néz ki, tényleg gyorsabb vele eljutni Pestről Budára, a korszerűségről nem is beszélve.
A sok "szakmai" fontoskodás után pedig hadd linkeljem be azt a számot, ami mindig is eszembe jut, ha metróról, különösen ha a metróban tapasztalható huzatról van szó. Szeretjük a Magashegyi Undergroundot, na.

Vágod a Pilvakert, mi?

Ismét túl vagyunk egy március 15-i ünnepségsorozaton. Átadták a Kossuth teret, megvolt Orbán Viktor beszéde, a délutáni programokat meg egyszerűen elfújta a szél.. Nem beszélve a tavalyi eseményekről, amit az irgalmatlan mennyiségű hó tett emlékezetessé. [indokolatlan havas szóvicc helye]

Érdekes megnézni, hogy hogyan csapódtak le a március tizenötödikék a blog rövid és kissé ritkás történelmében. Hol írtam egy agyonkomolykodott panaszkodást az ünnep politikai vonatkozásairól, hol pedig csak kiraktam egy kokárdát az aktuális dizájn fejlécképére, büszkélkedvén kétes hírű Paint-tudásommal.

Most azonban egy teljesen más, tőlem abszolút távol álló témáról lesz szó. Olyan zenei stílusokról, amik egyáltalán nem az én világomba tartoznak. Red Bull Pilvaker 2014.

Aki nem látta volna a rendezvény plakátját, annak elmondom, hogy ez a Pilvaker a '48-as forradalmi nemzedék szellemét hivatott megidézni mai magyar rapperek, DJ-k segítségével. Szép szóval kifejezve "a magyar underground szubkultúra közreműködésével". Huhú, de furán hangzik, ugye? Petőfi versei egy MC ikszipszilon feldolgozásában? Van ennek értelme?

Meglepő, de van. Mármint én abszolút támogatom az előadás ötletét. Petőfiék a maguk korában is a radikális, az idősebb nemzedékektől elhatárolódó fiatalságot jelentették, miért ne lehetne őket a XXI. századi rap vagy hip-hop képviselőivel összekötni? Arról nem is beszélve, hogy valljuk be, nem ártana a XIX. századi magyar költészet agyonsulykolt darabjait kicsit jobban megismertetni a fiatalokkal. Én is baromira unom néha, hogy Petőfi verseiről mindig csak a megszokott klisék hangzanak el.

Na szóval emiatt érdeklődve tekintettem a Pilvakerre, annak ellenére is, hogy ha lehet két zenei műfajt mondani, ami tökéletesen távol áll tőlem, akkor az a rap meg a hip-hop. Nem tudom. Egyszerűen nem jön be. Volt idő, amikor csak értelmetlen hablatyolásnak, káromkodásözönnek tekintettem, mindenféle művészeti érték nélkül. Ez mára azért megváltozott, de azóta sem vált szívem csücskévé. Ilyen szempontból egy kalap alá tartozom édesapám generációjával, akik értetlenül nézik, hogy mit is akar csinálni ez a rakás baseballsapkás arc mikrofonnal a kezében.

Tulajdonképpen itt található meg a Pilvaker két fő célja. Közelebb hozni Petőfiék világát a fiatalsághoz, ugyanakkor megismertetni ezt a jellegzetes hip-hop közeget a többi emberrel. Ne adj' Isten népszerűsíteni.

És hogy milyen volt végül maga az előadás? Érdekesnek érdekes volt, de ennyi. Talán ott volt a hiba, hogy megpróbálták egy előadásban szerepeltetni a rappereket ismert színművészekkel. Mert azért ismerős arcok is kellenek, úgyhogy ott volt Szervét Tibor, Kautzky Armand vagy éppen Földes Eszter. De... egyszerűen élesen elkülönült egymástól a két "világ". A rapperek hozták a megszokott stílusukat, a színészek igyekeztek könnyedebb hangulatot felvenni, ám az meg túl erőltetettre sikeredett. Még Kiss Ádám poénjai is szürkébbnek tűntek a megszokottnál.

Persze ettől függetlenül tényleg érdekes volt maga az ötlet. A Füstbement terv feldolgozása például kifejezetten élvezhetőre sikeredett. A walesi bárdok feldolgozása Fluor Tomival igencsak bizarrul hangzik, de nem lett olyan rossz. Meglepően fülbemászó volt, ahogyan két DJ a Kautzky Armand által felmondott 'Hazám, hazám' ária szövegét keverte meg. Hülyén hangzik, de tényleg.

Sajnos konkrét felvételeket nem tudok linkelni, de nézzetek rá az esemény hivatalos oldalára, ott a bal oldali sávban meghallgathattok 5-6 számot az előadásról.

És hogy mit lehet zárszóként mondani? Jó ötlet, a lehető legjobb megvalósítás, nekem mégsem jött be. Még mindig alapvetően ódzkodok ettől a zenétől, de ennek az oka minden bizonnyal bennem keresendő, nem pedig az előadásban. Ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy a felsorolt zenei előadók közül szinte senkinek sem ismertem a nevét: Saiid, Wolfie, Sena, Sub Bass Monster. Még most is ismeretlenek számomra, és magamat ismerve ez így is fog maradni.

De ettől függetlenül valószínűleg több ilyen alkalomra lenne szükség ahhoz, hogy jónéhány ember fejében ne káromkodó négerek, vagy ezen négereket utánozni akaró fehérek képe jelenjen meg, ha meghallják a rapper szót.

Mi is történik Ukrajnában? De tényleg, mi?

Hangzatos és semmitmondó kijelentéssel indítok: a világsajtó az elmúlt napokban gyakorlatilag az ukrajnai válságról szóló hírekkel van tele. Nap mint nap jelennek meg különböző cikkek a legújabb fejleményekről, a várható következményekről, az Index és Origo az eseménydúsabb napokon percről percre közvetít és úgy általában nem lehet megkerülni a témát. Nagyon helyes.
Az már azonban egy kicsit problémás, hogy mindez az egyszeri embernek nem mond semmit. Saját tapasztalatból mondom, egy ilyen nagy horderejű eseménynél mindenki tisztában van a téma kulcsfogalmaival, de a háttértudás hiánya miatt ezek csak egymásra dobált szavak, semmi több. Tüntetés, Kijev, Függetlenség tér, Janukovics, EU, Oroszország és így tovább, és így tovább.

De mégis miért van ez így? Egy vérbeli szociológus erre biztos egy fellengzős eszmefuttatással válaszolna, részletesen kifejtve a fogyasztói társadalom általános érdektelenségét a nagypolitika részét képező események iránt, kitérve a nemzet, mint szerves egység mentális problémáira.
Én nem vagyok szociológus, ezért inkább sokatmondóan nyitva hagyom a kérdést. (Még három ponttal is zárom a mondatot, hogy még elgondolkodtatóbbnak mutassam be az egészet: ...)

Viccet félretéve tényleg érdekes jelenség, hogy az emberek miért nem érdeklődnek annyira a világpolitika iránt. Mindenesetre tény, néha nekem is nehezemre esik megérteni az események hátterét, annak ellenére, hogy félig-meddig tudatosan törekszem a "világ nagy dolgaiban" való eligazodásra, tudakozódásra.

Jelen esetben például baromira idegesített, hogy mindegyik sajtóorgánum úgy dobálózott az elmúlt tíz év ukrán politikájának fogalmaival (narancsos forradalom így, Timosenko úgy), mintha a szorzótábla ismeretéről lenne szó. És nem találtam egy olyan cikket sem, ami szisztematikusan, ugyanakkor nem belemerülve a részletekbe elmagyarázná, hogy mi történik Ukrajnában, nem csupán az utóbbi 2 hónap történéseit kiemelve.

Valami ilyesmi indíthatott arra, hogy csak úgy hirtelen beüssem a Google keresőbe a "mi is történik ukrajnában" szókapcsolatot.
A fél másodperc alatt kibányászott mintegy 600 ezer találat közül csak az első néhány oldalt tudtam csak
átfutni, de az is épp elég volt. A felmerült cikkek minősége hullámzó volt egy kicsit, de találtam kettő olyat, ami tényleg hasznos és érdekes volt.
Az egyik egy számomra ismeretlen oldalról, a Posztinfóról származik, de... na, nekem tetszett. Fölöslegesnek tartom összefoglalni a tartalmát, olvassa el mindenki, nem olyan hosszú írás.

A másik cikk a Washington Post oldaláról származik (máig nem értem, hogy dobott ki a Google egy magyar nyelvű keresésre releváns (!) angol nyelvű találatot). Ez már egy kicsit hosszabb, plusz ugye alapvetően nehezebb olvasni az idegen nyelv miatt, de tök érdekes megközelítésből vizsgálja az eseményeket.
Eszerint két értelmezése létezik az Ukrajnában történteknek. Az egyik a populárisabb, érzelmi alapú megközelítés, miszerint az EU-t támogató, elnyomott polgárok fellázadtak a korrupt, oroszbarát elnök ellen, és tulajdonképpen az egész konfliktus ebből bontakozott ki. A második lehetőség azonban nagyobb, etnikai összefüggésben vizsgálódik: Ukrajna nyugati fele ukrán, míg déli-délkeleti fele orosz anyanyelvű, ami alapvetően meghatározza a lakók politikai identitását, Európához/Oroszországhoz való orientálódását, és ebből kifolyólag a politikusok iránti szimpátiáját is (vajon miért a keleti régiókba menekült Janukovics és miért pont ott tartanak tüntetéseket a megbukott elnök mellett?).
Ez az etnikai megosztottság azonban nem múlik el nyomtalanul néhány politikus eltűnésével. A krízis még tartani fog. És ugyan maga a cikk nem foglal állást a két értelmezést illetően, hanem bölcsen nyitva hagyja a kérdést, én hajlamos vagyok a 2. verziót elfogadni.

Talán ebből úgy tűnhet, hogy nem igazán tartom helyesnek az érzelmek útján megközelíteni a dolgot, de persze ne felejtsük el, hogy én könnyen prédikálok egy másik országból, kényelmes széken ülve. Én nem tüntetek kinn a Majdanon, ellentétben például ezzel a hölggyel:

A végén úgyis az idő (és a nagyhatalmak szándéka) dönti majd el, hogyan is fog alakulni az ukrajnai helyzet. Én legalább ismét okoskodhattam egy sort politikai témában. Mindenesetre remélem, a kedves olvasóim is tájékozottabbak lettek ezzel a poszttal, nem csak én.

UPDATE:
Gondolataimban megfogalmazódott panaszomat minden bizonnyal felfoghatta az Index mentális hírszerzése, ugyanis ma délutánra pont (na jó, félig) a témába vágó cikk került a híroldal fő helyére. Ebben ugyan főképp az ukrán-uniós viszony jövőjéről elmélkednek, ám ez az első cikk, ami egyben el tudta nekem magyarázni a "narancsos forradalommal" kapcsolatos 2004-es történések kapcsolatát a mostani eseményekkel.

Szolgálati közlemény 93012.

Hölgyek-urak! Ezen a címen általában a blog valamilyen újdonságát szoktam bemutatni, új honlap, új design, új csavarkulcs-ikon a jobb felső sarokban; vagy csak simán magyarázkodok a frissítések elmaradása miatt.
MOST AZONBAN egyik sem fog bekövetkezni! (na jó, az utolsó pont talán félig...)

Ugyanis több ismerősöm (köztük jómagam... höhö, még szép, hogy saját magam ismerőse vagyok), na szóval több ember közreműködésével új blog indult el a minap. Ez a "minap" lassacskán már másfél hónapot fog jelenteni, de ez ne riasszon vissza senkit, a MOBoPeF blog követését bármikor el lehet kezdeni, akár most rögtön is. A honlap tematikájában sajnos a névválasztás nem segít igazán, úgyhogy azt is elárulhatom, hogy a különböző bejegyzésekben a "kritika" a közös hívószó. Persze a kritizálás manapság hálás munkának számít, ahol legálisan lehet porig alázni bármilyen véletlenszerűen választott művet, de persze azt se felejtsük el, hogy egy jól megírt kritikát olvasni is egy élmény. :) És ha ehhez szinthez talán mi még nem is közelítünk, de mindenki törekszik rá.
De mit is jártatom itt a számat a védjegyemnek számító körmönfont mondataimmal, beszéljen helyettem inkább az újdonsült blog bemutatkozó bejegyzése! [Betűrím Balázstól, bármikor!]

Egy szó mint száz: ha az elkövetkezendő időben továbbra sem lennék túl aktív Obi-Wan Bali blogján, még mindig tudok hivatkozni más oldalon megjelenő elfoglaltságaimra. (Nem mintha ott túl gyakran ontanám magamból a bejegyzéseket.)

Mellesleg ezek a január-februári napok eléggé összecsúsztak nekem, sikerült lezavarni egy költözködést, az új lakásba való berendezkedés még igencsak folyamatban van, mindeközben pedig illene egy hihetetlenül profi tanulmányt megírnom a történelem OKTV-re.

Na, a végére még egy kis személyes zsörtölődés is jutott, hurrá. Remélem azért a "minden második mondatom egy mosolygós szmájli"-típusú oldalak szintjére sose fogok eljutni. Látjátok, ez történik velem, ha már hosszabb ideje nem írtam a blogba és fantasztikus nyelvi-stilisztikai bravúrokkal akarom kárpótolni a közönséget. Túlzsúfolt lesz az egész, nincs se eleje, se vége.
Drukkoljatok nekem, hogy a következő alkalommal legyek összeszedettebb.

Békemenet, vagy valami ilyesmi

Ezzel a Békemenettel én mindig is hadilábon álltam. Jó, amúgy sem szoktam törni magam a különböző politikai események mélyreható megértése érdekében, így általában csak a külsőségek/sajtóvisszajelzések alapján tudok képet alkotni ezekről. És sokadik forráson keresztül az ember nyilván torzultabb információkat is kap... No de elég, kanyarodjunk vissza a témához.

Tény, hogy a legelső Békemenetnél abszolút meggyőző volt a látni a több százezres, valóban békésen tüntető tömeget. A céljai akkor és ott helyesnek tűntek, jóllehet a konkrét politikai helyzetre már nem igazán emlékszem. (Bármilyen meglepő is, még akkor sem politikai elemzőként tengettem napjaimat.)
Aztán a kormány már egyre látványosabban használta fel a saját tömegmozgósítási akcióihoz. Végül is ebben sem volt semmi kivetnivaló, nekem kifejezetten tetszett, ahogy a 2012. március 15-i ünnepségen a lengyelekkel közösen érkeztek meg a Kossuth téri beszédekre (bár én amúgy is komálom a legtöbb dolgot, ami lengyelekkel kapcsolatos). Egy kis színes, lelkes foltot alkottak a többi ünneplő között, kedves látvány volt. Na jó, egyedül az állandó "Viktor! Viktor!"-ozás nem tetszett.

Aztán ahogy egyre inkább beszivárgott a Békemenet a tömegkommunikációba, úgy váltak számomra egyre visszataszítóbbá. Valamelyik nap a postás is meghozta hivatalos újságukat; hát az valami borzalom volt. Már eleve a dizájnnak is olyan blikkes beütése volt, aztán erre jöttek az agresszív, rosszindulatú szalagcímek az éppen aktuális baloldali politikus simlis ügyeiről. Amik persze igazak is lehetnek, de magától a szöveg stílusától felfordult a gyomrom. (Hopp, itt el is olvasható az újság. Valaki nem tudja, hogy megjelent-e több szám is?)
 A tévéreklámjait gondolom már többen látták, tulajdonképpen ott is hasonlóak voltak a jellemzők. A másik oldal démonizálása, gonosz politikusok, de ebből ELÉG, mert itt van a Békemenet, csak aranyos nagycsaládosok vonulnak fel, stb, stb. Biztosan van benne igazság, csak a végletekig el van túlozva. Isten áldja a demagógiát.

Erre aztán a tegnapi hír tette fel a koronát. Újabb Békemenet szerveződik - ezúttal az orosz barátságért. Igen, ez furcsán hangzik elsőre, de nem a paksi szerződés mellett foglalnának állást, hanem a Oroszország és "a magyar politika egyensúlyozó képessége" mellett. A menet főszervezője, Bencsik András amúgy meg arról értekezik, hogy az USA botrányos viszonyaihoz képest Oroszország "a tolerancia hazája". Ahha. Oroszország. Ahol külföldi államfők és terrorista szervezetek akadnak fenn azon, hogy elnyomják a melegeket. És Amerikával ellentétben az oroszoknak eszük ágában sincs beavatkozni az országok belpolitikájába? Természetesen, elég csak megnézni a mostani, rendezett ukrán állapotokat.
Ha nem egy igényesnek szánt blogba írnék most és nem akarnék disztingválni, akkor csak egy igen cifra szó kívánkozna billentyűzetemre. Helyette csak annyit mondok: hinnye!

[UPDATE: Persze időközben magasabb szintű médiumok is feldolgozták a témát. A DK-nak sikerült egy jó egészségeset kommunistázni, Bencsik pedig magyarázkodhat az eredeti szándékairól. Vicces ez a magyar politika.]

És minek írtam le ezt a kissé széteső gondolatmenetet olyan információkból, amelyeket bármelyik mezei hírportálról be lehetne szerezni? Nem, nem a Békemenetet szerettem volna agyba-főve szidni. Itt egy érdekesebb témáról van szó: az esztelen párthűségről. Attól, hogy a Fidesz/MSZP/kutyámfüle párt kitalál valamit, még nem lesz automatikusan jó dolog. Ez a paksi bővítés is érdekes téma, lehet róla vitázni, ellene-mellette érvelni, mert nem egyértelmű a megítélése, de nem kell rögtön, átgondolás nélkül a kedvencünk védelmére kelni.

Azt hiszem, ha valamit, hát ezt az utolsó bekezdést érdemes lesz észben tartanom bármilyen választási időszakban.