Haverok, foci, fészbuk

Eljött hát végre ez az időszak is, június vége, éppen csak kitört a nyár, még senki sem gondolkozik a szeptemberi újrakezdésen, sokkal jobb a nyakunkba szakadt temérdek szabadidővel foglalkozni. A futballrajongó embereknek (nem merek többséget írni, mert a végén még meglincseltek) itt van a foci VB. A szerencséseknek ott van a Balaton hűsítő vize. A még szerencsésebbeknek ott van a baráti köre. És hogy mi van jelenleg Obinak? Elsősorban nyári munka, és másodsorban a fentebb felsorolt dolgok.

Na nem mintha panaszkodni akarnék, mert soha rosszabb diákmunkát nem kívánnék saját magamnak. Egyedül maga a szituáció furcsa, mert tisztességes lusta tanulóként az eddigi nyári szüneteimet kivétel nélkül Balatonon történő henyéléssel töltöttem, most pedig szerencsétlen fejemnek még csinálnia is kell valamit. Skandalum.
Szóval most a tevékenységeim köre nagyjából így néz ki: munka, vébé, ismerősök. Na meg persze a Facebook.

Ez az átka a nagy szabadidőmnek. Hazaérek, leülök az ágyam melletti székre és hogy-hogy nem, pont rátéved a tekintetem az íróasztali monitorra. Aztán a bekapcsoló gombra. Majd az internetböngészőre, azon belül a leglátogatottabb oldalra (naná, hogy a Facebook) és kész a baj.

Szerencsére viszonylag hamar szembetaláltam magam ezzel az ötletes kisfilmmel (érdemes a linkre rákattintani, mert a blog csak kicsi méretben rakja ki a videókat):

Amellett, hogy megfelelően feszes tempójú filmecske lett, tele van érdekes meglátásokkal, na meg az alapvetően szomorkás hangulat mellé azért némi humort is be tud csempészni itt-ott.
Magáról a mondanivalóról órákig tudnék meddő elemzéseket írni, de ettől most megkímélem a kedves Olvasót. A felesleges szócséplést én sem komálom. Helyette nézzétek meg a videót, mert tényleg érdekes.

Mindenesetre ez épp elég hatásos lökést adott nekem, hogy átértékeljem eddigi Facebook-függőségemet aktivitásomat. Kicsit fel kéne hagynom vele, mert egy idő után tényleg csak az időmet pocsékolom vele. Főleg nyáron, amikor öngyilkosság tud lenni a négy fal közötti ücsörgés.
Szóval kezdődik a Kockulás Csökkentő Kísérlet, remélem nem fogok 1 nap után felhagyni vele. Tessék, most kiposztolom a Facebookra ezt a bejegyzést, de aztán rögtön ki is jelentkezek. Hurrá!

Nade ki is az a Tisza István?

Hétfő reggel 10 órakor tartották a régi-új Tisza István-emlékmű ünnepélyes felavatását a Kossuth Lajos téren. Az eseményen beszédet mondott Orbán Viktor miniszterelnök is, majd ezt követően az alkotó szobrászművésszel közösen leplezte le a néhai miniszterelnök szobrát.

Á, inkább nem imitálom tovább ezt a lényegretörő újságíró stílust, nem megy nekem. Beszéljen helyettem inkább az Origo cikke az avatásról, a többit meg elmondom én.

A szobor előtörténetéhez hozzátartozik az is, hogy az emlékmű eredetijét már 1934-ben felállították a mai helyén. (Alkotója az a Zala György szobrászművész volt, akihez rengeteg más köztéri emlékmű köthető, például a Hősök tere.) A második világháború után az emlékmű főalakja rejtélyes módon "eltűnt" (rossz nyelvek szerint a Sztálin-szoborba lett beolvasztva...), a különböző átlagembereket ábrázoló mellékalakok pedig az ország legváltozatosabb pontjain szóródtak szét.
Most az emlékművet újból felállították, ehhez előásták az elkallódott mellékalakokat, restaurálták őket, Tisza István szobrát pedig újjáöntötték.
A kész kompozíció végül ilyenre sikeredett:

Az első reakciója az embernek az, hogy feleslegesen monumentális. Kétszeres embernagyságú alakok, égbe törő oszlop, tetején egy gigászi, oroszlán-kígyó szimbólummal. Egy Raoul Wallenberg-, de még inkább egy Kossuth-emlékműnél ez elfogadható, de Tisza István közel sem tölt be olyan fontos, központi szerepet a magyar történelemszemléletben, mint amilyet az emlékmű méretei indokolnának.

De ha már Tisza jelentőségéről beszélünk, ez újabb kérdéseket vet fel. Baromira megosztó a személyisége napjainkban is. Az avatás hírére például az MSZP közleményt adott ki, amiben azt sérelmezik, hogy miért pont Tisza István szobrát kell elhelyezni a Nemzet Főterén. Ezzel szemben avatási beszédében Orbán éppen a volt miniszterelnök pozitív tulajdonságait, józan ítélőképességét, mártírhalálát emelte ki. Most akkor hogy is van ez? Ki volt valójában Tisza István?

Ha röviden kéne válaszolni, akkor ezt mondanám: korának egyik leggyűlöltebb politikai személyisége. Tényleg, most nem túlzok. Ennek az embernek gyakorlatilag egy népszerű intézkedése nem volt, annak ellenére, hogy két alkalommal is ő töltötte be a miniszterelnöki posztot, először 1903-05, majd 1913-17 között.
De hogy meg lehessen érteni a körülményeket, egy kis történelmi felvezetést kell közbeiktatnom.

Ekkoriban ugyebár a dualizmus és az Osztrák-Magyar Monarchia idejében járunk. Az 1867-es kiegyezést követően hivatalosan felhőtlen a viszony a Habsburgok és a magyar birodalomrész között. Ezzel azonban a magyar politikai elitnek csak egy része értett egyet, a másikuk ragaszkodott Kossuth és az 1848-as forradalom hagyományaihoz. Ennek megfelelően két nagy tábor alakult ki: egyik volt a 67-esek csoportja, akik hittek a kiegyezés által nyújtott megoldásban és az udvarral való kiegyensúlyozott viszonyra törekedtek; a másik a 48-asoké volt, akik pedig a magyar függetlenség elősegítéséért küzdöttek - persze a birodalom keretein belül. A magyar országgyűlésben így két nagy politikai erő dominált: a 67-esek által megalapított Szabadelvű Párt, valamint a 48-asokból létrejött Függetlenségi Párt.
Hosszú évtizedeken keresztül a Szabadelvű Párt győzött minden választáson, rendre ők alakíthattak kormányt. A Függetlenségi Párt állandóan ellenzéki szerepre kényszerült és ezen időszak alatt kialakultak a bevett módszereik, hogy hogyan tiltakozzanak a kormánypárt egyes törvénytervezetei ellen. Ilyen volt például az obstrukció. Ez azt jelentette, hogy az ellenzék a legváltozatosabb módokon próbálta lehetetlenné tenni az országgyűlés munkáját és így a nem kívánt törvényjavaslat megszavazását. Bekiabálásokkal, hangoskodásokkal, kellemetlen zörgésekkel akadályozták a szavazás lebonyolítását, vagy éppen hosszú, szándékosan elnyújtott felszólalásokkal odázták el a megkezdését.

Szóval valami ilyesmi helyzetben került kormányra Tisza István, a Szabadelvű Párt képviselője. Határozott, makacs ember hírében állt, akinek egyik elsődleges célja volt az ellenzék obstrukcióinak a letörése, mondván, ezzel szinte ellehetetlenítik a parlamenti törvényhozást (ebben azért volt némi igazság). Módosítani akarta a házszabályt, amiben jóval kevesebb beleszólást adott volna az ellenzéknek a törvényhozásba, az időhúzó felszólalásokkal sem élhettek volna a képviselők, a házelnök pedig a karhatalmat is felhasználhatta volna indokolt esetben, hogy kivezettesse a tiltakozó képviselőket.
Na hát persze, hogy ezek után nem volt túlságosan népszerű politikus. Amikor el akarták fogadni a módosító indítványt, az akkori házelnök szép csendben jelentette be a szavazás megkezdését, majd meglengetett egy zsebkendőt. A távol ülő ellenzékiek nem hallottak semmit, hanem a zsebkendő látványára kíváncsian felálltak. Igen ám, de akkoriban a képviselők felállással tudtak szavazni a javaslatokra, így rengeteg ellenzéki bedőlt a cselnek és "megszavazta" a módosítást. A házelnök gyorsan ki is hirdette a sikeres eredményt, majd hatalmas káosz alakult ki az ülésteremben.
Az esemény végül "zsebkendőszavazás" néven híresült el és Tisza kormánya bele is bukott a botrányokba. Új választásokat írtak ki, amit az ellenzék közös szövetségbe tömörülve megnyert, így hosszú idő után ők alakíthattak kormányt. A Szabadelvű Párt szétesett.

Tisza csak évek múltán került vissza a politika élvonalába. Új pártjával, a Nemzeti Munkapárttal megnyerte a választást, de nem jelöltette magát kormányfőnek. 1912-ben megválasztották a parlament házelnökévé, ahol ott folytatta az ellenzéki obstrukció letörését, ahol abbahagyta. Nem hagyott felszólalni egyes ellenzéki képviselőket, vita nélkül bocsátott szavazásra törvényjavalatokat, több alkalommal szinte az összes ellenzéki képviselőt kivezettette az ülésteremből a csendőrség segítségével. Nem csoda, hogy néhány hét után egy ellenzéki képviselő háromszor is rálőtt az ülésteremben lévő Tiszára. A házelnököt mindegyik lövés elvétette, ellenben a golyónyomok máig láthatóak a képviselőház pulpitusán.

Na ezek után jött el Tisza István 2. miniszterelnöksége 1913-ban. És ezek után kezdődött el 1914-ben az I. világháború. Érdekes módon a szarajevói merénylet után sokáig Tisza volt az egyetlen jelentős politikus a Monarchiában, aki ellenezte a háborút. Nem értett egyet a Szerbiának küldendő hadüzenettel, mert tartott a háború kiszélesedésétől és egy esetleges román betöréstől Erdélyben. (Ebben szintén sok igazság volt.) Végül az osztrák és német vezetők, valamint a közvélemény nyomására mégis megváltoztatta a véleményét és ezt követően kiállt a háború mellett.
Aztán a harcok elhúzódásával az emberek egyre inkább Tiszát okolták a háború borzalmaiért, az ő személyében látták minden gondjuk forrását. Ezek után nem is olyan meglepő, hogy az 1918. októberi őszirózsás forradalomnak, ami egyébként vértelenül lezajlott, mindössze egy áldozata volt: Tisza István. Máig tisztázatlan körülmények között két katona hatolt be a birtokára és agyonlőtték (az akkor már csak) volt miniszterelnököt.
Egyébként ez volt a negyedik merénylet a személye ellen.



Egy szó, mint száz: Tisza István egy meglehetősen ellentmondásos személyiség. Elég határozott, már-már törvénytelen eszközökkel lépett fel az ellenzék ellen, politikájára valószínűleg a kompromisszumkészség volt a legkevésbé jellemző. Kevés pozitívumot lehet találni a kormányzásában, de az biztos: egy világméretű háborúban hasonlóan kemény vezetőkre van szükség, mint ő. A sors furcsa fintora, hogy pont az egyik legnépszerűbb intézkedése (hadüzenet Szerbiának, amit akkoriban az egész közvélemény támogatott) okozta később halálát, és hogy pont emiatt ítéli meg negatívan az utókor is.

És ha nem is méltó a megvetésre, az igaz, hogy személye messze nem fejezi ki a nemzet egységét. És emiatt mondom azt, hogy nem igazán van helye a Kossuth téren. Rákóczi Ferenc vagy éppen Kossuth Lajos vitán felül a magyar történelem jeles alakjai között állnak, akiknek nem egy tulajdonsága lehet példaértékű a mai kor emberének. Tisza Istvánnak nincs ilyen egyértelműen követendő jelleme. Bár, tegyük hozzá, még mindig jobb Tisza István szobrával találkozni a téren, mint Károlyi Mihályéval, amely sokáig a mostani emlékmű helyén állt.

Szóval nem igazán tudok egyetérteni a kormány álláspontjával. Annyiban talán megérthető, hogy hivatalosan a Kossuth tér 1945 előtti állapotának visszaállítása a cél, és mint ilyen, Tisza István szobra már akkor is állt.
Apropó, maga a tér baromi jól néz ki, nagyon jót tett neki a felújítás. Muszáj lesz egy külön posztot szentelnem neki. Ha a lelkesedésem is úgy akarja, ez előbb-utóbb meg fog valósulni.

Támadás! Háború!

Szombat, este háromnegyed nyolc. Egykedvűen zötyögök a 2-es metrón. Ruházatomon végignézve megkönnyebbülten állapítom meg, hogy sikerült a kellemes nyári melegnek megfelelően öltöznöm. Csak azt a fránya sálat ne felejtettem volna otthon. Kisvártatva néhány külföldi lány idegen nyelvű beszéde üti meg a fülemet. Világoskék ruhakollekciójukból, no meg a kezükben lévő hasonló színű zászlócskákból nem nehéz rájönni, hogy a kazah szurkolótábor oszlopos tagjaihoz van szerencsém. Figyelmemet azonban eltereli egy szomszédos fiúcsapat, akik - ezúttal magyarul - egymást túlharsogva szidják Pintér Attilát a kissé szerencsétlenre sikeredett bakija miatt.
Hát igen, látszik, hogy magyar válogatott meccsre indulok.

Néhány szó az előzményekről. Június 7-én, szombaton rendezték a Magyarország - Kazahsztán barátságos mérkőzést, a Pintér-féle válogatott 4. mérkőzését. Ez alapvetően még nem keltené fel az érdeklődésemet. de ez az alkalom volt egyben a Puskás Ferenc Stadion utolsó mérkőzése is. Alapvetően nem tartom magam elhivatott meccsrejáró típusnak, de gondoltam, erre az eseményre mégiscsak illik kimenni.
(Na jó, igazából az volt a fő ok, hogy 500 Ft volt a jegy ára, ami egyben a következő Eb-selejtező mérkőzésen is belépésre jogosít. Mi ez, ha nem egy nagy üzlet?)
Persze nem csak a pénzügyi oldala volt vonzó a dolognak; egyébként is kíváncsi voltam a megújuló válogatott játékára, ha már a legutóbbi albán meccsről teljesen lemaradtam (bár, ahogy olvastam, nem hagytam ki semmit).

Mindenesetre kissé aggódva mentem ki, mert a jegyárhoz kapcsolódó egetrengető akcióból azért sejthető volt, hogy nem igazán nagy az érdeklődés a meccs iránt. Pedig az ég szerelmére, ez az utolsó meccs a Puskásban. A Fradi hasonló alkalomra külön mérkőzést szervezett a Kolozsvárral, pályára léptette Lipcseit, Dragónert, stb. Az MLSZ meg csak egy nyavalyás Kazahsztánt tud meghívni, nehogy véletlenül kikapjon az utolsó meccsen a válogatott.
Szerencsére nem lett igazam, már ami a nézőszámot illeti, mert egész sokan kinn voltak. Na jó, közel sem volt teltház, de azért a jobb kilátást biztosító szektorokban zsúfolásig megteltek a széksorok.

És hogy milyen volt maga a meccs? Háááááát...
Az albánok elleni 1-0 után nyilván nem számítottam brazilos szambafocira, de azért a játék minőségére nehéz pozitív jelzőket találni. Talán egyedül a 3-0-ás végeredmény hangzik jól. Az már kevésbé, hogy a 3 gólból mindössze az első volt a magyar támadók érdeme, a többi kettőben inkább a kazahok játszották a fő szerepet - a saját kapujuknál.  A három gólon kívül pedig fájdalmasan kevés értékelhető momentum volt a meccsen. Általában véve a szotyievés jobban lekötötte a figyelmemet, ami azért teljesítmény, tekintve, hogy nem igazán szeretem az ilyesféle magvakat.

Ám az unalmas események közepette mindig akad egy reménysugár a szórakozni vágyó néző számára: a szurkolók! A legtöbb archetípusuk megtalálható a meccseken. A félrészeg pasas, aki az egész mérkőzés során 2-3 szót ismételget, de azt a legnagyobb beleéléssel (jelen esetben a "Támadááááás! Háááááborúúú!" szópárra esett a választás).
Aztán ott van az az ember, aki hárompercenként ontja magából a jobbnál jobb szóvicceket, de olyan intenzitással, hogy a meccs után egy poénjára sem emlékszem. Ugyanennek a cinikus változata, aki valamiért roppant vicces dolognak tartja, hogy a csapat minden egyes hátrapassza után rosszmájú gúnyolódásban törjön ki (nem az).
Azok a középkorú/idősebb nénik, akik a 90 perc alatt ugyan nem igazán figyelnek a játékra, de legalább a józan paraszti logika szabályait követve megoldást találnak a modern magyar futball minden problémájára.
És persze ki ne felejtsük a legendás B-középet, akik talpon vannak az egész meccs során, folyamatos skandálásokkal tartván a lelket a csapatban (vagy inkább a közönségben?).

Mindezek mellett érzem úgy, hogy nem volt felesleges kilátogatnom a tegnapi meccsre.
Egyébként ha az egész mérkőzésre egyetlen jelzőt kéne keresnem, akkor az a méltatlan lenne. Méltatlan, mert ez volt a jelenlegi Puskás Ferenc Stadion hattyúdala, ami normál esetben egy futballünnep kéne, hogy legyen. Ehelyett mit kaptunk? Egy középszerű és a középszerűnél lényegesen gyengébb csapat párharcát, pontosan megjósolható végeredménnyel (unalmas játék egyértelmű magyar győzelemmel).

Ezzel a "középszerű" megnevezéssel senkit sem akarok megsérteni, okoskodni meg végképp nem áll szándékomban. Csupán azt akarom megértetni, hogy miért várom már annyira a világbajnokságot, ahol talán látványos focira is számíthatunk.

A poszt végére pedig mi mást rakhatnék ki, mint az általam készített utolsó képet a Puskás Stadionról.

Fiatalos hidegháború - X-men: Az elsők

Nagyjából 10 perce próbálok egy épkézláb, figyelemfelkeltő bevezetőt írni a bejegyzéshez, de mivel ez nem igazán akar sikerülni, csapjunk a közepébe. Hosszú idő után ismét egy filmkritikával jelentkezem, mai alanyunk pedig nem más, mint az X-men: Az elsők.

Ez a darab szám szerint az ötödik az X-men filmek sorában és hűen követi a manapság oly divatossá vált "csináljunk minden sorozathoz előzményfilmet!" trendet. Az elsők története ennek megfelelően az 1960-as évek Amerikájában játszódik és azt követi nyomon, hogy miként találkozott egymással Charles Xavier és Erik Lehnsherr, jobban mondva X Professzor és Magneto, hogyan kezdték el közösen felkutatni a világban kallódó mutánsokat. Ehhez a történetszálhoz csatlakozik a gonosz Kevin Bacon karaktere, a szintén mutáns Sebastian Shaw, aki a két atomnagyhatalom, az USA és Oroszország összeugrasztásával akar végső csapást mérni az emberi fajra.

Nos, megmondom őszintén, én egy kicsit aggódva álltam hozzá a filmhez. Elég egyértelműen reboot-szaga volt a dolognak, ami rengeteg új ismeretlen karakter behozásával jár. És ezeket a karaktereket meg kell ismertetni, meg kell szerettetni a nézőkkel. X Professzorral és Magnetóval még nem is volt gond, őket már láttuk a korábbi filmekben, a megfiatalított verziójuk még plusz "nahátdeérdekes" érzéssel párosult. A többi mutáns azonban... Egyszerűen túl sokan voltak. A film közepén bedobtak nekünk vagy 5 új szereplőt, mind-mind más különleges képességgel, adtak 20 percet a karakterek kidolgozására, majd egyből drámai szituációk tömkelegébe (árulás, halál, lelki válság) helyezték őket. 20 perc azonban édeskevés mindehhez, így ezek a nagynak szánt fordulatok drámai hatás nélkül maradtak.

Persze szükség volt erre a rengeteg ifjú mutánsra, mert ők adták meg a film jellegzetesen fiatalos hangulatát. Nehezen lehetne ezt leírni: amolyan optimista, "hurrá, most minden sikerülni fog" típusú atmoszféra, amely szöges ellentétben áll a film konkrét történelmi hátterével: a hidegháborúval. Tényleg, néha igazán furcsa volt elmerülni a szereplők már-már 21. századi világában, aztán hirtelen szembesülni 1-1 archív felvétel útján, hogy mindez a hatvanas években játszódik. Az ember valahogy ösztönösen fekete-fehérnek képzeli el az akkori világot (feltéve, hogy az illető a kérdéses időszak után született már).

Node ideje visszaereszkedni a filozofikus magasságokból. Szeretnék még néhány szót ejteni a film végjátékáról.
Egyrészt. Kétségtelenül látványos és izgalmas volt az utolsó 30 perc, de egyszerűen fájdalmas volt nézni, hogyan próbáltak meg mesterséges kihívásokat állítani az újonnan behozott mellékszereplőknek. Nagyon erőltetettre sikeredtek ezek a párharcok, mert gyakorlatilag semmi megalapozottságuk nem volt. (Lásd pl. a hangszonáros srác és az angyalszárnyas lány, vagy éppen Bestia és Azazel viaskodását, akik a film nagy részében nem is beszéltek egymással, így a párharcukban sem volt semmi feszültség.)

A másik problémám erős spoilereket tartalmaz, így az csak kijelölés után olvasható el lentebb:
A film ugye azzal ér véget, hogy Erik és Charles útjai végleg elválnak egymástól; előbbi elkezdi megszervezni saját szövetségét az emberek ellen, míg utóbbi - immár kerekesszékbe kényszerülve - megnyitja iskoláját a birtokán. Mindez azonban túl hamar ment végbe szerintem. Az előző filmekben mindig úgy utaltak Erik és Charles együttműködésére, mintha az hosszú évekig tartott volna - itt azonban elintézik egy film leforgása alatt, ami nagyjából néhány hónapot jelent. Értem én, hogy ezzel jól be lehetett fejezni a részt, ugyanakkor alaposan felforgatták a filmek történelmét. (Ha jól hallom, a következő X-men epizódban ez gondokat is okozott.)

Azonban bármilyen sokat is írok a film negatívumairól, azt azért nem tagadhatom, hogy összességében élvezhető, izgalmas, jó film volt. A megfiatalított karakterek ismét frissességet adtak a szériának, amire azért már igencsak szükség volt, miután a harmadik X-men filmmel gyakorlatilag lezárták a fő történetszálat. Arról nem is beszélve, hogy ezzel rengeteg új lehetőség nyílt meg a film készítői előtt: újabb képregények mozgóképre vitele, újabb karakterek bemutatása, a régi és az új szereplőgárda összehozásáról nem is beszélve. Ez utóbbi poént éppen Az eljövendő múlt napjai névre hallgató részben sütötték el, amit idén májusban mutattak be a mozik - erről már decemberben ódákat zengtem.

Szóval nagyjából ennyi. Egyszer nézhetős mozifilm, de az az egy alkalom bőven megéri.
A poszt végén pedig álljon egy kihagyhatatlan opusz a soundtrackről: