Támadás! Háború!

Szombat, este háromnegyed nyolc. Egykedvűen zötyögök a 2-es metrón. Ruházatomon végignézve megkönnyebbülten állapítom meg, hogy sikerült a kellemes nyári melegnek megfelelően öltöznöm. Csak azt a fránya sálat ne felejtettem volna otthon. Kisvártatva néhány külföldi lány idegen nyelvű beszéde üti meg a fülemet. Világoskék ruhakollekciójukból, no meg a kezükben lévő hasonló színű zászlócskákból nem nehéz rájönni, hogy a kazah szurkolótábor oszlopos tagjaihoz van szerencsém. Figyelmemet azonban eltereli egy szomszédos fiúcsapat, akik - ezúttal magyarul - egymást túlharsogva szidják Pintér Attilát a kissé szerencsétlenre sikeredett bakija miatt.
Hát igen, látszik, hogy magyar válogatott meccsre indulok.

Néhány szó az előzményekről. Június 7-én, szombaton rendezték a Magyarország - Kazahsztán barátságos mérkőzést, a Pintér-féle válogatott 4. mérkőzését. Ez alapvetően még nem keltené fel az érdeklődésemet. de ez az alkalom volt egyben a Puskás Ferenc Stadion utolsó mérkőzése is. Alapvetően nem tartom magam elhivatott meccsrejáró típusnak, de gondoltam, erre az eseményre mégiscsak illik kimenni.
(Na jó, igazából az volt a fő ok, hogy 500 Ft volt a jegy ára, ami egyben a következő Eb-selejtező mérkőzésen is belépésre jogosít. Mi ez, ha nem egy nagy üzlet?)
Persze nem csak a pénzügyi oldala volt vonzó a dolognak; egyébként is kíváncsi voltam a megújuló válogatott játékára, ha már a legutóbbi albán meccsről teljesen lemaradtam (bár, ahogy olvastam, nem hagytam ki semmit).

Mindenesetre kissé aggódva mentem ki, mert a jegyárhoz kapcsolódó egetrengető akcióból azért sejthető volt, hogy nem igazán nagy az érdeklődés a meccs iránt. Pedig az ég szerelmére, ez az utolsó meccs a Puskásban. A Fradi hasonló alkalomra külön mérkőzést szervezett a Kolozsvárral, pályára léptette Lipcseit, Dragónert, stb. Az MLSZ meg csak egy nyavalyás Kazahsztánt tud meghívni, nehogy véletlenül kikapjon az utolsó meccsen a válogatott.
Szerencsére nem lett igazam, már ami a nézőszámot illeti, mert egész sokan kinn voltak. Na jó, közel sem volt teltház, de azért a jobb kilátást biztosító szektorokban zsúfolásig megteltek a széksorok.

És hogy milyen volt maga a meccs? Háááááát...
Az albánok elleni 1-0 után nyilván nem számítottam brazilos szambafocira, de azért a játék minőségére nehéz pozitív jelzőket találni. Talán egyedül a 3-0-ás végeredmény hangzik jól. Az már kevésbé, hogy a 3 gólból mindössze az első volt a magyar támadók érdeme, a többi kettőben inkább a kazahok játszották a fő szerepet - a saját kapujuknál.  A három gólon kívül pedig fájdalmasan kevés értékelhető momentum volt a meccsen. Általában véve a szotyievés jobban lekötötte a figyelmemet, ami azért teljesítmény, tekintve, hogy nem igazán szeretem az ilyesféle magvakat.

Ám az unalmas események közepette mindig akad egy reménysugár a szórakozni vágyó néző számára: a szurkolók! A legtöbb archetípusuk megtalálható a meccseken. A félrészeg pasas, aki az egész mérkőzés során 2-3 szót ismételget, de azt a legnagyobb beleéléssel (jelen esetben a "Támadááááás! Háááááborúúú!" szópárra esett a választás).
Aztán ott van az az ember, aki hárompercenként ontja magából a jobbnál jobb szóvicceket, de olyan intenzitással, hogy a meccs után egy poénjára sem emlékszem. Ugyanennek a cinikus változata, aki valamiért roppant vicces dolognak tartja, hogy a csapat minden egyes hátrapassza után rosszmájú gúnyolódásban törjön ki (nem az).
Azok a középkorú/idősebb nénik, akik a 90 perc alatt ugyan nem igazán figyelnek a játékra, de legalább a józan paraszti logika szabályait követve megoldást találnak a modern magyar futball minden problémájára.
És persze ki ne felejtsük a legendás B-középet, akik talpon vannak az egész meccs során, folyamatos skandálásokkal tartván a lelket a csapatban (vagy inkább a közönségben?).

Mindezek mellett érzem úgy, hogy nem volt felesleges kilátogatnom a tegnapi meccsre.
Egyébként ha az egész mérkőzésre egyetlen jelzőt kéne keresnem, akkor az a méltatlan lenne. Méltatlan, mert ez volt a jelenlegi Puskás Ferenc Stadion hattyúdala, ami normál esetben egy futballünnep kéne, hogy legyen. Ehelyett mit kaptunk? Egy középszerű és a középszerűnél lényegesen gyengébb csapat párharcát, pontosan megjósolható végeredménnyel (unalmas játék egyértelmű magyar győzelemmel).

Ezzel a "középszerű" megnevezéssel senkit sem akarok megsérteni, okoskodni meg végképp nem áll szándékomban. Csupán azt akarom megértetni, hogy miért várom már annyira a világbajnokságot, ahol talán látványos focira is számíthatunk.

A poszt végére pedig mi mást rakhatnék ki, mint az általam készített utolsó képet a Puskás Stadionról.