Fiatalos hidegháború - X-men: Az elsők

Nagyjából 10 perce próbálok egy épkézláb, figyelemfelkeltő bevezetőt írni a bejegyzéshez, de mivel ez nem igazán akar sikerülni, csapjunk a közepébe. Hosszú idő után ismét egy filmkritikával jelentkezem, mai alanyunk pedig nem más, mint az X-men: Az elsők.

Ez a darab szám szerint az ötödik az X-men filmek sorában és hűen követi a manapság oly divatossá vált "csináljunk minden sorozathoz előzményfilmet!" trendet. Az elsők története ennek megfelelően az 1960-as évek Amerikájában játszódik és azt követi nyomon, hogy miként találkozott egymással Charles Xavier és Erik Lehnsherr, jobban mondva X Professzor és Magneto, hogyan kezdték el közösen felkutatni a világban kallódó mutánsokat. Ehhez a történetszálhoz csatlakozik a gonosz Kevin Bacon karaktere, a szintén mutáns Sebastian Shaw, aki a két atomnagyhatalom, az USA és Oroszország összeugrasztásával akar végső csapást mérni az emberi fajra.

Nos, megmondom őszintén, én egy kicsit aggódva álltam hozzá a filmhez. Elég egyértelműen reboot-szaga volt a dolognak, ami rengeteg új ismeretlen karakter behozásával jár. És ezeket a karaktereket meg kell ismertetni, meg kell szerettetni a nézőkkel. X Professzorral és Magnetóval még nem is volt gond, őket már láttuk a korábbi filmekben, a megfiatalított verziójuk még plusz "nahátdeérdekes" érzéssel párosult. A többi mutáns azonban... Egyszerűen túl sokan voltak. A film közepén bedobtak nekünk vagy 5 új szereplőt, mind-mind más különleges képességgel, adtak 20 percet a karakterek kidolgozására, majd egyből drámai szituációk tömkelegébe (árulás, halál, lelki válság) helyezték őket. 20 perc azonban édeskevés mindehhez, így ezek a nagynak szánt fordulatok drámai hatás nélkül maradtak.

Persze szükség volt erre a rengeteg ifjú mutánsra, mert ők adták meg a film jellegzetesen fiatalos hangulatát. Nehezen lehetne ezt leírni: amolyan optimista, "hurrá, most minden sikerülni fog" típusú atmoszféra, amely szöges ellentétben áll a film konkrét történelmi hátterével: a hidegháborúval. Tényleg, néha igazán furcsa volt elmerülni a szereplők már-már 21. századi világában, aztán hirtelen szembesülni 1-1 archív felvétel útján, hogy mindez a hatvanas években játszódik. Az ember valahogy ösztönösen fekete-fehérnek képzeli el az akkori világot (feltéve, hogy az illető a kérdéses időszak után született már).

Node ideje visszaereszkedni a filozofikus magasságokból. Szeretnék még néhány szót ejteni a film végjátékáról.
Egyrészt. Kétségtelenül látványos és izgalmas volt az utolsó 30 perc, de egyszerűen fájdalmas volt nézni, hogyan próbáltak meg mesterséges kihívásokat állítani az újonnan behozott mellékszereplőknek. Nagyon erőltetettre sikeredtek ezek a párharcok, mert gyakorlatilag semmi megalapozottságuk nem volt. (Lásd pl. a hangszonáros srác és az angyalszárnyas lány, vagy éppen Bestia és Azazel viaskodását, akik a film nagy részében nem is beszéltek egymással, így a párharcukban sem volt semmi feszültség.)

A másik problémám erős spoilereket tartalmaz, így az csak kijelölés után olvasható el lentebb:
A film ugye azzal ér véget, hogy Erik és Charles útjai végleg elválnak egymástól; előbbi elkezdi megszervezni saját szövetségét az emberek ellen, míg utóbbi - immár kerekesszékbe kényszerülve - megnyitja iskoláját a birtokán. Mindez azonban túl hamar ment végbe szerintem. Az előző filmekben mindig úgy utaltak Erik és Charles együttműködésére, mintha az hosszú évekig tartott volna - itt azonban elintézik egy film leforgása alatt, ami nagyjából néhány hónapot jelent. Értem én, hogy ezzel jól be lehetett fejezni a részt, ugyanakkor alaposan felforgatták a filmek történelmét. (Ha jól hallom, a következő X-men epizódban ez gondokat is okozott.)

Azonban bármilyen sokat is írok a film negatívumairól, azt azért nem tagadhatom, hogy összességében élvezhető, izgalmas, jó film volt. A megfiatalított karakterek ismét frissességet adtak a szériának, amire azért már igencsak szükség volt, miután a harmadik X-men filmmel gyakorlatilag lezárták a fő történetszálat. Arról nem is beszélve, hogy ezzel rengeteg új lehetőség nyílt meg a film készítői előtt: újabb képregények mozgóképre vitele, újabb karakterek bemutatása, a régi és az új szereplőgárda összehozásáról nem is beszélve. Ez utóbbi poént éppen Az eljövendő múlt napjai névre hallgató részben sütötték el, amit idén májusban mutattak be a mozik - erről már decemberben ódákat zengtem.

Szóval nagyjából ennyi. Egyszer nézhetős mozifilm, de az az egy alkalom bőven megéri.
A poszt végén pedig álljon egy kihagyhatatlan opusz a soundtrackről: