Királyságot Magyarországnak!

Érdekes cikk került elém tegnap a Facebook-üzenőfalamon (végre egy funkció, ami valóban is hasznos...). Az Index három emberrel készített interjút, akikben az a közös, hogy politikai állásfoglalásukat tekintve monarchistának vallják magukat - ergo úgy gondolják, hogy a legkedvezőbb államforma egy országnak a királyság.

Elsőre kicsit mosolyogtam a felvetésen, mert történelem órai tanulmányaim alapján mindig az szokott lenni a leosztás, hogy ha egy országban korszakváltó fordulatok következnek be, kikiáltják a köztársaságot, akkor az ezt követő káosz után valahogy mindig a korábbi egyeduralmi rendszer áll vissza (így lett például a francia forradalom köztársaságából 10 évvel később Napóleon császársága, de elég Magyarország első világháború utáni helyzetét megnézni, ahol a köztársaság kikiáltása után 2 évvel ismét a királyság tért vissza a Horthy-rendszerrel). Monarchisták, legitimisták, és társaik, egyszóval a királypártiak mindig is vaskalapos arisztokratáknak tűntek nekem, akik képtelenek kimozdulni a múlt idealizált szépsége alól és valami avítt dolgot akarnak megvalósítani a jelenben is.

Azért ez az interjú egy kicsit árnyalta a képet.

Legfőképp abban, hogy a megkérdezettek baromi értelmesen fogalmaztak. Tudom, ez most kicsit viccesnek meg lesajnálónak hangzik elsőre, de egyáltalán nem ez a szándékom. Ahogy olvastam a válaszokat, egyre inkább azt éreztem, hogy ezek az emberek tudják, miről beszélnek, nem azért támogatják a királyság visszaállítását és a Habsburgok visszajövetelét, mert "az Osztrák-Magyar Monarchia idején milyen jó dolgunk volt", hanem mert világosan lefektetett elveik vannak a politikai rendszerekről és ezek alapján így látják jónak. Magyarul nem érzelmi, hanem értelmi megközelítésből vizsgálják a helyzetet.
Ráadásul kifejezetten jó dolgok is elhangzottak. A demokrácia és a többségi akarat hiányosságairól, arról, hogy az egyenlőségre való túlzott törekvés milyen nagy károkat tud okozni, hogy egy király igenis uralkodhat felelősségteljesen és nem kell feltétlenül kegyetlen zsarnoknak lennie, vagy hogy például hogy milyen előnyei vannak az alkotmányos monarchiának. Csupa olyan állítás, amik eddig nem igazán jutottak eszembe, mégis egyet tudok érteni velük. Még azt a sajátos politikai gondolkodást sem tartom velejéig rossznak, ami szerint gyakorlatilag a politikai pártok teljes palettája baloldali szellemiségű, a jobboldali pártok csak nevükben azok, mivel a konzervativizmust valahol máshol kell keresni. (Igen, ezek a mondatok csak úgy a vakvilágba kiáltva nagyon homályosnak tűnnek. Tessék elolvasni az interjút, megéri!)

Mindezekkel együtt azonban volt kettő, na jó, három problémám a cikkben leírtakkal.

Először is. Bár egy bekezdéssel ezelőtt pont azt írtam, hogy milyen jó, hogy értelmi érvekkel álltak ki a megkérdezettek a legitimizmus mellett, azért az érzelmek még mindig túl nagy szerepet kaptak az egész történetben. Rögtön az elején például az egyikük arról beszél, hogy mi alapján is lett ő királyságpárti, ám ekkor szó sem esik ideológiai megfontolásokról. Helyette a nagypapa hatása valamint a családtörténeti múlt kerül szóba, amik nagyon kedves és tiszteletreméltó dolgok, de ahhoz, hogy valakinek ilyen radikális véleménye legyen, azért vajmi kevés.
Ugyanilyen komikus volt, amikor a több bekezdésnyi filozófiai fejtegetés után elhangzik, hogy Orbán Viktor azért nem lehetne király Magyarországon, mert református (és itt nem Orbánnal van a gond, bármelyik kálvinista politikus nevét be lehetne helyettesíteni). Egy mondattal korábban még a monarchisták haladó hozzáállásáról volt szó, majd rögtön utána a felesleges részletkérdésekben veszünk el. Miért lesz egy ember csak azért alkalmatlan az uralkodásra, mert nem katolikus?

A második szorosan kapcsolódik az előbbi problémához: a folyamatos meghökkentés és megbotránkoztatás. Kis híján én is ledőltem a székről, amikor az egyik interjúalany arról beszélt, hogy ő saját meggyőződéséből március 15-én nem piros-fehér-zöld kokárdát, hanem sárga-fekete szalagot tűz a mellére (ami a Habsburgok jelképe volt mindig is). Vagy amikor azt mondja a másikuk, hogy büszke a felmenőire, akik saját pénzükön vonultak hadba Rákóczi ellen (erről nekem is megvan a magam véleménye, de az már tényleg nem tartozik ehhez a poszthoz.

A harmadik, talán legnagyobb kifogásom pedig még mindig az, hogy nekem továbbra is úgy tűnik, ezek a monarchisták a múltban élnek. A XXI. században szerintem nem lehet olyan dolgokkal érvelni, hogy "egy királynak a nemzetek felett kell állnia", hogy "nem az etnikai hovatartozása számít, hanem hogy a dinasztia leszármazottja". Azzal sem értek egyet, hogy a nacionalizmus minden esetben negatív értelmű lenne - bizonyos szempontból bármilyen nemzeti kultúra alapköve és ezzel valahogy senkinek sincs semmi problémája, míg ha mi magunk szenvedünk hátrányt miatta, már mindenki a pokolba kívánja az egész eszmét.
Jó lenne azt gondolni, hogy a király személye megvédheti a kisebbségi etnikumokat egy országon belül és maradéktalanul fenntarthatja a törvényes jogrendet birodalmában, de ez ugyanolyan utópia, mint a legtöbb filozófiai elmélet a tökéletes államról.

Önsajnálat

Ha bármikor kétségbeestél,
ha bármikor úgy érzed, elvesztél,
ha bármikor azt hiszed, mindennek vége:
tudd meg, ennek nincs értelme.

Nem mintha bánatod nem létezne,
vagy szomorúságod a semmiben lézengene,
de tény, helyzetedben nem vagy egyedül,
senki sem él kénye kedvéül.

Olyanok ezek, mint a végtelen sorozatok:
fájdalmad mértékénél mindig akad nagyobb,
csak máshol, hol azt nem is gondolnád;
mindenütt akad egy koszos ház.

Koszos ház, avagy szégyen folt, tökmindegy,
az amerikai álom pusztán üres ígéret,
nincs tökéletes sors,
se tökéletes kifejlet.

Ez lenne a végszó? Ugyan már!
"Ember küzdj és bízva bízzál!"
Ez a régiek tanácsa, s hiába,
ez lelkünk összes reménysugára.

Kesergő, nagyvárosi szólamra

Egykedvűen, zsebre dugott kézzel sétálgatok a városban. Várj, mégsem: egyre feszültebben szaporázom a lépteimet, hogy mihamarabb hazaérjek. Jó, a zsebre dugott kéz stimmel. Tőlem jobbra, balra a legkülönfélébb emberek bukkannak fel, de jobbára csak el-elsuhanó sziluettjük jut el a tudatomig. Nem érdekelnek. Kizárom őket a világomból. Utálatos ez a város, mert olyan emberekkel hoz össze akár csak egy pillantás erejéig is, akikkel soha nem szeretnék találkozni. Folyton-folyvást lüktet, sohasem marad nyugton. És ez engem is nyugtalanít.

Ehhez hasonló gondolatok cikáznak fejemben még egy ideig, amikor rádöbbenek nevetséges helyzetemre. Lehajtott fejjel mormogok magamban, mintha egy őrült öregember lennék. Nem, bármit, csak ezt ne. Inkább csinálok valami mást. 

Beugrik, hogy pont van a közelben egy pizzázó. Szeletenként adják, jó melegen, ráadásul mindezt nevetségesen olcsó áron. Már szedem is elő a pénztárcámat, hogy előkészítsem az aprómat, amikor beüt a krach.

A hajléktalanok. Mindig a hajléktalanok. A helyzet, amiből nem tudsz jól kijönni. Vagy előzetes terveid ellenére rövidülsz meg értékes forintokkal, vagy egy roppant kellemetlen beszélgetés keretében kell "bocs, most nincs nálam pénz" felkiáltások közepette kihátrálni a segítségnyújtás alól.

Szemem sarkából most is észreveszek egy, a pizzázó bejáratától néhány méterre ülő hajléktalant, aki már reményteljes pillantások kíséretében figyeli ügyetlenkedésemet a pénztárcámmal. Már hallom is az "Elnézést, fiatalember...!" megszólítást. Gyorsan kell reagálnom és e rövid idő alatt győz az önző énem. Továbbmegyek, mintha meg sem hallottam volna. Meglegyint ugyan a bűntudat szele, ám a kellemetlen élményt gyorsan elhessentem és a következő célra koncentrálok, a pizzaszeletre.

Ekkor jön a következő meglepetés. Az üzlet zárva. Lehetetlen, hisz mindig nyitva találtam eddig...

De már mindegy is, hisz rögtön ezután csap belém a felismerés. Mekkora egy önző barom vagyok. Éppen hazafele tartok vacsorázni és én még a hajléktalantól is sajnálom azt a néhány száz forintot, amit elő-étkezés helyett az ő megsegítésére szánnám. Elvörösödöm. Gépiesen megfordulok és elindulok vissza, az öregember irányába. Ő érdeklődve tekint rám, hisz épp egy perccel ezelőtt néztem levegőnek. Bedobom a pizzára szánt pénzt a kis gyűjtőpohárkájába. Nem merek a szemébe nézni. Próbálnék mondani valamit neki, de a szégyenérzettől semmi sem jön ki a torkomon.

Mondanom sem kell, mindebből a többi ember semmit sem vett észre.

Egykedvűen folytatom tovább utamat, mondanám, de ez most sem igaz. Dühös vagyok. Dühös vagyok a városra, hogy lépten-nyomon ilyen szituációkba sodor engem. Dühös vagyok a hajléktalanra, hogy ilyen választások elé állít, miközben tudhatná, hogy egyszerű diákként nem én vagyok az elsődleges alamizsna-forrás. És nem utolsósorban dühös vagyok magamra, hogy saját hibáimat is a külső körülményekre fogom, hogy mindent és mindenkit lenézek, hogy egy ilyen helyzet miatt is képes vagyok szégyellni magam.

Hagyjuk is inkább, gondolom magamban. Előveszem a fülesemet. Néhány perces kínszenvedés után sikerül megszüntetni a fülhallgató gordiuszi csomóit, így már semmi sem állhat védelmi mechanizmusom útjába. Zene be, világ ki.

A Toldi-film margójára

Sohasem szeretek belecsapni a dolgok közepébe. Ez most sem lesz így, úgyhogy legyűrve a mostani téma felett érzett dühömet, gyorsan elmagyarázom, hogy mi a helyzet.

Szóval van/volt nekünk egy Arany Jánosunk, aki bátorkodott megírni a Toldi-trilógiát. Talán erről nem is kell sokat beszélni, hiszen mindenki emlékezhet rá az általános iskolai irodalom órákról. Aztán úgy alakult, hogy Toldi Miklós ugyan bekerült a magyar nemzeti emlékezetbe, mint kiváló hős, ám a témáról egy filmfeldolgozás terve sem került elő. Egészen az utóbbi időkig. Eleinte úgy volt, hogy két különböző projektben is megfilmesítenék a Toldit - ez azért jelzi, hogy a történet bizony megmozgatja a filmkészítők fantáziáját. Végül a két tervből csak az egyik maradt állva, így sokáig az volt a helyzet, hogy Pálfi György dolgozhatja fel a nagyerejű lovag történetét.

Pálfi Györgyről azt kell tudni, hogy az utóbbi évek egyik legnevesebb magyar filmrendezője - a többségnek főleg a Taxidermia című film révén lehet ismerős, nemrég mutatták be a szintén általa rendezett Szabadesést is, ami díjjal tért haza a Karlovy Vary-i filmfesztiválról.
(Persze sokáig tudnám játszani a kultúrsznobot, de azt nem árt leszögezni, hogy mindezidáig sajnos nem láttam egyetlen filmet sem Pálfitól, de ígérem, igyekszem bepótolni őket. Na de eltértünk a témától!)

Egy szó, mint száz, Pálfi a Toldit egy nagy költségvetésű akciófilmként képzelte el lovagkori díszletek között. Persze ehhez hatalmas mennyiségű pénzre van szükség (kb. 2,5 milliárd forint), az Andy Vajna-féle Magyar Nemzeti Filmalap pedig ebből 1,9 milliárdot vállalt volna.
Ez még a Filmalaptól is meglepően nagymértékű támogatás, az eddig elkészült nagyobb produkciókat is ennek az összegnek a hatodával-hetedével segítették meg (pl. a Coming Out Csányi Sándorral a főszerepben 280 milliós támogatással készült el).

Mindez nagyjából 1 évvel ezelőtt derült ki és azóta sem kezdődött el a forgatás. Egy év alatt alig történt előrelépés. Hogy miért? Na ez már homályosabb, mert csak az egyik fél, Pálfi György beszélt a médiának az ügyről. De ami ez alapján kikövetkeztethető, az elég elszomorítónak tűnik.

Az utóbbi időben több interjú is megjelent Pálfival, amikben több-kevesebb szó esik a Toldiról. Ezek alapján az látszik, hogy a Filmalap rengeteg kérdésbe bele akart szólni a film készítésével kapcsolatban; a fő konfliktus az volt, hogy az akciójelenetek rendezését másvalakire (Vajna egyik ismerősére) akarták bízni, míg Pálfi kifejezetten emiatt szerette volna megcsinálni a filmet.
Lényeg a lényeg, Pálfi végül a médiához fordult, a huzavona tovább folytatódott, míg végül két hete bejelentették, hogy nem lesz a Toldi-filmből semmi.

Na bumm.

Most ennek tényleg nagyon sok értelme volt. Érthető a Filmalap hozzáállása is, hisz ha már egy valag pénzt áldoznak a projektre, szeretnének megbizonyosodni arról, hogy hova is kerül a pénzük. Ugyanakkor érthető Pálfi véleménye is, miszerint egy állami pénzosztó szerv ne szóljon bele egy független, szerzői film készítésébe úgy, mintha egy amerikai filmstúdió lenne.
Nehéz ebben a kérdésben igazságot tenni, én azonban mégis úgy érzem, hogy itt a Filmalapnak kellett volna engednie. Nyilvánvalóan jó ötlet egy nagyköltségvetésű film készítése Toldiról, ez a Filmalap érdeke is. A film pedig akkor lesz a legjobb, ha elejétől a végéig jelen van a projekt kidolgozója, jelen esetben Pálfi. Azzal, hogy most a rendező kiszállt, tulajdonképpen ugrik az egész. Ugyan oda lehet adni még valami más rendezőnek, hogy forgassa le a filmet, de az már csak a veszett fejsze nyele. Nem az igazi.

Mindemellett még az ügy kommunikációját is elhibázta a Filmalap (hm, ebben azért hasonlít a kormányhoz...). A média Pálfi véleményével, az ő vádjaival volt hangos, mindeközben Vajnáék nem szóltak egy szót sem. Esélyt sem adtak maguknak a védekezésre, ez a huzavona pedig így magában eléggé rontja a szervezet renoméját (épp elég ironikus az, hogy a Toldi-film lefújását a nagy csinnadrattával megrendezett Filmhét közepén jelentették be).Ha pedig valóban igaz az a hír, miszerint Vajna a döntéshozók tanácskozásán személyesen kampányolt Pálfi ellen, akkor tényleg elmehet a fenébe az egész banda.

Addig is marad nekünk egyetlen apró látványterv a filmből, mementónak:

FRISSÍTÉS
Időközben találtam egy ATV-s interjút, amiben Havas Ágnes, a Filmalap vezérigazgatója nyilatkozik a Toldi-filmről, úgyhogy valahol mégiscsak megjelent a Filmalap véleménye a médiában. Belinkelem ide, hallgattassék meg a másik fél is (nagyjából 2:00-tól lesz érdekes a videó).

Tűzfalrehab, avagy egy graffiti lehet szép is

Gyors életrajzi adalék még a címmagyarázat előtt: februárban a nagyközönség előtt nem tárgyalható okokból kifolyóan ideiglenesen (?) Budapest VII. kerületébe költöztem. Ennek több következménye lett az életemre nézve. Egyrészt lakóhelyem a pesti belváros közvetlen tőszomszédságába került át, ami jelentősen lecsökkentette az utazásokra fordított időmet (= bőven elegendő az iskolai csöngetés előtt mindössze 45 perccel felkelnem, jeee). Másrészt első kézből szerezhetek információkat a fővárosi "bulinegyed" szórakozó fiataljainak szokásairól (= péntek este képtelenség nyugodt körülmények között aludni). Harmadrészt pedig egy teljesen új, felfedezésre váró környék tárult fel a szemem előtt.

Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen azzal, hogy szeretem ismerni azt a környezetet, amiben élek. Jelen esetben egy végtelenségig túlzsúfolt, itt-ott kissé lepukkant városrész közepébe csöppentem, volt tehát mit szemrevételezni.
A "lepukkant" jelző sajnos nem túlzás, néhány utcasarkon egyszerűen elszomorító állapotok uralkodnak. Rengeteg a romos, lakatlan házrész, amiket jó esetben előbb-utóbb lebontanak, ekkor azonban üres foghíjtelkek maradnak a helyükön, többnyire minden oldalról a szomszédos épületek csupasz téglafalával körülvéve.
De magyarázhatom akármilyen kacifántosan a tűzfal fogalmát, a képek valószínűleg jobban lefestik a helyzetet.


Ha az utóbbi éveknek van egy vitathatatlanul hasznos fejlesztése, akkor az mindenképpen az úgynevezett "TűzfalRehab" projekt. Ennek célja - ki gondolta volna - hogy rehabilitálják a kerület nagy tűzfalait, élettel töltsék meg az üres téglafelületeket. Ez általában valamilyen jópofa kis falfestményt jelent, legyen az akár nonfiguratív, akár várostörténeti tematikájú.
Az utóbbi időben az átfestett tűzfalak gombamód elszaporodtak a kerületben, olyannyira, hogy egy direkt e célból megtett sétám során is legalább 2 óra kellett a terület bejárásához. Mindegy is, legalább sikerült készítenem egy menő térképet a tűzfalak elhelyezkedéséről:

Az jól látszik erről a térképről, hogy a tűzfalak nem egy csoportban, hanem teljesen szétszórva terülnek el a városrészben, de ez nem is feltétlenül baj, mert így legalább a legváratlanabb pillanatokban ugorhat elénk egy kifestett házfelület.
De fölösleges is most statisztikai következtetéseket levonnom, inkább mutatok néhány képet róluk.

Virtuális sétánkat a Deák Ferenc térről kezdve utunk rögtön a Rumbach Sebestyén utcába vezet, ami az első Kiskörúttal párhuzamos utca. Itt található a legjobban sikerült művek közül rögtön kettő. Az egyik az Aranycsapat 6:3-as angliai diadalát idézi fel korabeli újságcikkek segítségével:

A másik pedig Erzsébetváros nevezetes utcáit sorolja fel, historikus díszítéssel körítve, középen pedig a városrész névadója is megjelenik: Erzsébet királyné, Ferenc József felesége. (Persze ne feledkezzünk meg a festménykompozícióba művészi pontossággal beillesztett politikai hirdetésről.)

Befordulva a Király utcába újabb érdekes falfestménnyel találkozunk az egyik beugró utcasarokban. Stílusában valamiféleképpen ez is a régi, boldog békeidőket idézi fel, a lámpaoszlop-motívum meg kitűnően illik a hosszúkás, téglalap alakú falfelületre.

Kisvártatva megérkezünk a Kazinczy utcához, amit a köztéri falfestmények számát tekintve joggal nevezhetnénk a "kifestett tűzfalak Mekkájának" - bár ez a kifejezés eléggé furcsán hat a 200 méterrel arrébb fekvő Kazinczy utcai zsinagógát szemlélve. Mindenesetre klassz képek vannak itt is. Rögtön az utcasarkon található egy játszótér, a mögötte lévő falon pedig egy végtelen, élettel teli rét - természetesen ez is fölfestve. Kitűnő párosítás egy játszótérhez, ha már ilyen szűk helyre van kényszerítve.






Továbbhaladva az utcában az egyik vendéglő kerthelyisége fölött egy Budapestet népszerűsítő művet láthatunk (mintha a többi falfestmény nem a fővárost hirdetné, na mindegy).

Érdekessége a képnek, hogy ennek helyén nem is olyan régen (értsd: március környékén) még egy másik festmény volt, amit egy Rejtő Jenőhöz kapcsolódó városi legenda ihletett. Véleményem szerint az is jól nézett ki, kár, hogy átfestették. Mindenesetre élő bizonyítékát találtuk annak, hogy a tűzfal-lobbi bizony létezik.

Feltétlenül szóba kell még hoznom a Klauzál téri tűzfal példáját is, ami szerintem az egyik legfrappánsabb és leginkább zavarbaejtő alkotás mind közül - végül is a modern művészet jellemzői ezek.













Kilométer hosszú bekezdéseken át tudnám még sorolni a különböző példákat, úgyhogy a válogatásnak most következik az utolsó darabja.. Ennek az Akácfa utcai falfestménynek az az érdekessége, hogy elkészülte után legalább 3-4 hétig úgy mentem el előtte a Wesselényi utcán napi rendszerességgel, hogy egyáltalán nem vettem észre. Csak akkor tűnt fel, amikor már szándékosan tűzfalakra vadásztam a környéken. Kínos vagy nem kínos, maradjunk annyiban, hogy lokálpatriotizmusból még nekem is van még mit tanulnom.

Egyszóval bátorítok mindenkit, hogy ha valamikor a VII. kerületbe viszi a sors, járjon nyitott szemmel, felemelt fejjel, mert egészen vicces részleteket lehet felfedezni ebben a kissé átláthatatlan épületdzsungelben. Nem mellesleg pedig mindez élő bizonyítéka annak, hogy az utcai művészet nem csak kapucnis rosszfiúk ronda firkáiból áll, hanem lehet azt kifejezetten igényesen is művelni.
Ja és természetesen hatalmas riszpekt a Neopaint Worksnek, valamint a Színes Város Csoportnak, akiknek a tűzfalak nagy részének kivitelezését köszönhetjük.

Haverok, foci, fészbuk

Eljött hát végre ez az időszak is, június vége, éppen csak kitört a nyár, még senki sem gondolkozik a szeptemberi újrakezdésen, sokkal jobb a nyakunkba szakadt temérdek szabadidővel foglalkozni. A futballrajongó embereknek (nem merek többséget írni, mert a végén még meglincseltek) itt van a foci VB. A szerencséseknek ott van a Balaton hűsítő vize. A még szerencsésebbeknek ott van a baráti köre. És hogy mi van jelenleg Obinak? Elsősorban nyári munka, és másodsorban a fentebb felsorolt dolgok.

Na nem mintha panaszkodni akarnék, mert soha rosszabb diákmunkát nem kívánnék saját magamnak. Egyedül maga a szituáció furcsa, mert tisztességes lusta tanulóként az eddigi nyári szüneteimet kivétel nélkül Balatonon történő henyéléssel töltöttem, most pedig szerencsétlen fejemnek még csinálnia is kell valamit. Skandalum.
Szóval most a tevékenységeim köre nagyjából így néz ki: munka, vébé, ismerősök. Na meg persze a Facebook.

Ez az átka a nagy szabadidőmnek. Hazaérek, leülök az ágyam melletti székre és hogy-hogy nem, pont rátéved a tekintetem az íróasztali monitorra. Aztán a bekapcsoló gombra. Majd az internetböngészőre, azon belül a leglátogatottabb oldalra (naná, hogy a Facebook) és kész a baj.

Szerencsére viszonylag hamar szembetaláltam magam ezzel az ötletes kisfilmmel (érdemes a linkre rákattintani, mert a blog csak kicsi méretben rakja ki a videókat):

Amellett, hogy megfelelően feszes tempójú filmecske lett, tele van érdekes meglátásokkal, na meg az alapvetően szomorkás hangulat mellé azért némi humort is be tud csempészni itt-ott.
Magáról a mondanivalóról órákig tudnék meddő elemzéseket írni, de ettől most megkímélem a kedves Olvasót. A felesleges szócséplést én sem komálom. Helyette nézzétek meg a videót, mert tényleg érdekes.

Mindenesetre ez épp elég hatásos lökést adott nekem, hogy átértékeljem eddigi Facebook-függőségemet aktivitásomat. Kicsit fel kéne hagynom vele, mert egy idő után tényleg csak az időmet pocsékolom vele. Főleg nyáron, amikor öngyilkosság tud lenni a négy fal közötti ücsörgés.
Szóval kezdődik a Kockulás Csökkentő Kísérlet, remélem nem fogok 1 nap után felhagyni vele. Tessék, most kiposztolom a Facebookra ezt a bejegyzést, de aztán rögtön ki is jelentkezek. Hurrá!

Nade ki is az a Tisza István?

Hétfő reggel 10 órakor tartották a régi-új Tisza István-emlékmű ünnepélyes felavatását a Kossuth Lajos téren. Az eseményen beszédet mondott Orbán Viktor miniszterelnök is, majd ezt követően az alkotó szobrászművésszel közösen leplezte le a néhai miniszterelnök szobrát.

Á, inkább nem imitálom tovább ezt a lényegretörő újságíró stílust, nem megy nekem. Beszéljen helyettem inkább az Origo cikke az avatásról, a többit meg elmondom én.

A szobor előtörténetéhez hozzátartozik az is, hogy az emlékmű eredetijét már 1934-ben felállították a mai helyén. (Alkotója az a Zala György szobrászművész volt, akihez rengeteg más köztéri emlékmű köthető, például a Hősök tere.) A második világháború után az emlékmű főalakja rejtélyes módon "eltűnt" (rossz nyelvek szerint a Sztálin-szoborba lett beolvasztva...), a különböző átlagembereket ábrázoló mellékalakok pedig az ország legváltozatosabb pontjain szóródtak szét.
Most az emlékművet újból felállították, ehhez előásták az elkallódott mellékalakokat, restaurálták őket, Tisza István szobrát pedig újjáöntötték.
A kész kompozíció végül ilyenre sikeredett:

Az első reakciója az embernek az, hogy feleslegesen monumentális. Kétszeres embernagyságú alakok, égbe törő oszlop, tetején egy gigászi, oroszlán-kígyó szimbólummal. Egy Raoul Wallenberg-, de még inkább egy Kossuth-emlékműnél ez elfogadható, de Tisza István közel sem tölt be olyan fontos, központi szerepet a magyar történelemszemléletben, mint amilyet az emlékmű méretei indokolnának.

De ha már Tisza jelentőségéről beszélünk, ez újabb kérdéseket vet fel. Baromira megosztó a személyisége napjainkban is. Az avatás hírére például az MSZP közleményt adott ki, amiben azt sérelmezik, hogy miért pont Tisza István szobrát kell elhelyezni a Nemzet Főterén. Ezzel szemben avatási beszédében Orbán éppen a volt miniszterelnök pozitív tulajdonságait, józan ítélőképességét, mártírhalálát emelte ki. Most akkor hogy is van ez? Ki volt valójában Tisza István?

Ha röviden kéne válaszolni, akkor ezt mondanám: korának egyik leggyűlöltebb politikai személyisége. Tényleg, most nem túlzok. Ennek az embernek gyakorlatilag egy népszerű intézkedése nem volt, annak ellenére, hogy két alkalommal is ő töltötte be a miniszterelnöki posztot, először 1903-05, majd 1913-17 között.
De hogy meg lehessen érteni a körülményeket, egy kis történelmi felvezetést kell közbeiktatnom.

Ekkoriban ugyebár a dualizmus és az Osztrák-Magyar Monarchia idejében járunk. Az 1867-es kiegyezést követően hivatalosan felhőtlen a viszony a Habsburgok és a magyar birodalomrész között. Ezzel azonban a magyar politikai elitnek csak egy része értett egyet, a másikuk ragaszkodott Kossuth és az 1848-as forradalom hagyományaihoz. Ennek megfelelően két nagy tábor alakult ki: egyik volt a 67-esek csoportja, akik hittek a kiegyezés által nyújtott megoldásban és az udvarral való kiegyensúlyozott viszonyra törekedtek; a másik a 48-asoké volt, akik pedig a magyar függetlenség elősegítéséért küzdöttek - persze a birodalom keretein belül. A magyar országgyűlésben így két nagy politikai erő dominált: a 67-esek által megalapított Szabadelvű Párt, valamint a 48-asokból létrejött Függetlenségi Párt.
Hosszú évtizedeken keresztül a Szabadelvű Párt győzött minden választáson, rendre ők alakíthattak kormányt. A Függetlenségi Párt állandóan ellenzéki szerepre kényszerült és ezen időszak alatt kialakultak a bevett módszereik, hogy hogyan tiltakozzanak a kormánypárt egyes törvénytervezetei ellen. Ilyen volt például az obstrukció. Ez azt jelentette, hogy az ellenzék a legváltozatosabb módokon próbálta lehetetlenné tenni az országgyűlés munkáját és így a nem kívánt törvényjavaslat megszavazását. Bekiabálásokkal, hangoskodásokkal, kellemetlen zörgésekkel akadályozták a szavazás lebonyolítását, vagy éppen hosszú, szándékosan elnyújtott felszólalásokkal odázták el a megkezdését.

Szóval valami ilyesmi helyzetben került kormányra Tisza István, a Szabadelvű Párt képviselője. Határozott, makacs ember hírében állt, akinek egyik elsődleges célja volt az ellenzék obstrukcióinak a letörése, mondván, ezzel szinte ellehetetlenítik a parlamenti törvényhozást (ebben azért volt némi igazság). Módosítani akarta a házszabályt, amiben jóval kevesebb beleszólást adott volna az ellenzéknek a törvényhozásba, az időhúzó felszólalásokkal sem élhettek volna a képviselők, a házelnök pedig a karhatalmat is felhasználhatta volna indokolt esetben, hogy kivezettesse a tiltakozó képviselőket.
Na hát persze, hogy ezek után nem volt túlságosan népszerű politikus. Amikor el akarták fogadni a módosító indítványt, az akkori házelnök szép csendben jelentette be a szavazás megkezdését, majd meglengetett egy zsebkendőt. A távol ülő ellenzékiek nem hallottak semmit, hanem a zsebkendő látványára kíváncsian felálltak. Igen ám, de akkoriban a képviselők felállással tudtak szavazni a javaslatokra, így rengeteg ellenzéki bedőlt a cselnek és "megszavazta" a módosítást. A házelnök gyorsan ki is hirdette a sikeres eredményt, majd hatalmas káosz alakult ki az ülésteremben.
Az esemény végül "zsebkendőszavazás" néven híresült el és Tisza kormánya bele is bukott a botrányokba. Új választásokat írtak ki, amit az ellenzék közös szövetségbe tömörülve megnyert, így hosszú idő után ők alakíthattak kormányt. A Szabadelvű Párt szétesett.

Tisza csak évek múltán került vissza a politika élvonalába. Új pártjával, a Nemzeti Munkapárttal megnyerte a választást, de nem jelöltette magát kormányfőnek. 1912-ben megválasztották a parlament házelnökévé, ahol ott folytatta az ellenzéki obstrukció letörését, ahol abbahagyta. Nem hagyott felszólalni egyes ellenzéki képviselőket, vita nélkül bocsátott szavazásra törvényjavalatokat, több alkalommal szinte az összes ellenzéki képviselőt kivezettette az ülésteremből a csendőrség segítségével. Nem csoda, hogy néhány hét után egy ellenzéki képviselő háromszor is rálőtt az ülésteremben lévő Tiszára. A házelnököt mindegyik lövés elvétette, ellenben a golyónyomok máig láthatóak a képviselőház pulpitusán.

Na ezek után jött el Tisza István 2. miniszterelnöksége 1913-ban. És ezek után kezdődött el 1914-ben az I. világháború. Érdekes módon a szarajevói merénylet után sokáig Tisza volt az egyetlen jelentős politikus a Monarchiában, aki ellenezte a háborút. Nem értett egyet a Szerbiának küldendő hadüzenettel, mert tartott a háború kiszélesedésétől és egy esetleges román betöréstől Erdélyben. (Ebben szintén sok igazság volt.) Végül az osztrák és német vezetők, valamint a közvélemény nyomására mégis megváltoztatta a véleményét és ezt követően kiállt a háború mellett.
Aztán a harcok elhúzódásával az emberek egyre inkább Tiszát okolták a háború borzalmaiért, az ő személyében látták minden gondjuk forrását. Ezek után nem is olyan meglepő, hogy az 1918. októberi őszirózsás forradalomnak, ami egyébként vértelenül lezajlott, mindössze egy áldozata volt: Tisza István. Máig tisztázatlan körülmények között két katona hatolt be a birtokára és agyonlőtték (az akkor már csak) volt miniszterelnököt.
Egyébként ez volt a negyedik merénylet a személye ellen.



Egy szó, mint száz: Tisza István egy meglehetősen ellentmondásos személyiség. Elég határozott, már-már törvénytelen eszközökkel lépett fel az ellenzék ellen, politikájára valószínűleg a kompromisszumkészség volt a legkevésbé jellemző. Kevés pozitívumot lehet találni a kormányzásában, de az biztos: egy világméretű háborúban hasonlóan kemény vezetőkre van szükség, mint ő. A sors furcsa fintora, hogy pont az egyik legnépszerűbb intézkedése (hadüzenet Szerbiának, amit akkoriban az egész közvélemény támogatott) okozta később halálát, és hogy pont emiatt ítéli meg negatívan az utókor is.

És ha nem is méltó a megvetésre, az igaz, hogy személye messze nem fejezi ki a nemzet egységét. És emiatt mondom azt, hogy nem igazán van helye a Kossuth téren. Rákóczi Ferenc vagy éppen Kossuth Lajos vitán felül a magyar történelem jeles alakjai között állnak, akiknek nem egy tulajdonsága lehet példaértékű a mai kor emberének. Tisza Istvánnak nincs ilyen egyértelműen követendő jelleme. Bár, tegyük hozzá, még mindig jobb Tisza István szobrával találkozni a téren, mint Károlyi Mihályéval, amely sokáig a mostani emlékmű helyén állt.

Szóval nem igazán tudok egyetérteni a kormány álláspontjával. Annyiban talán megérthető, hogy hivatalosan a Kossuth tér 1945 előtti állapotának visszaállítása a cél, és mint ilyen, Tisza István szobra már akkor is állt.
Apropó, maga a tér baromi jól néz ki, nagyon jót tett neki a felújítás. Muszáj lesz egy külön posztot szentelnem neki. Ha a lelkesedésem is úgy akarja, ez előbb-utóbb meg fog valósulni.

Támadás! Háború!

Szombat, este háromnegyed nyolc. Egykedvűen zötyögök a 2-es metrón. Ruházatomon végignézve megkönnyebbülten állapítom meg, hogy sikerült a kellemes nyári melegnek megfelelően öltöznöm. Csak azt a fránya sálat ne felejtettem volna otthon. Kisvártatva néhány külföldi lány idegen nyelvű beszéde üti meg a fülemet. Világoskék ruhakollekciójukból, no meg a kezükben lévő hasonló színű zászlócskákból nem nehéz rájönni, hogy a kazah szurkolótábor oszlopos tagjaihoz van szerencsém. Figyelmemet azonban eltereli egy szomszédos fiúcsapat, akik - ezúttal magyarul - egymást túlharsogva szidják Pintér Attilát a kissé szerencsétlenre sikeredett bakija miatt.
Hát igen, látszik, hogy magyar válogatott meccsre indulok.

Néhány szó az előzményekről. Június 7-én, szombaton rendezték a Magyarország - Kazahsztán barátságos mérkőzést, a Pintér-féle válogatott 4. mérkőzését. Ez alapvetően még nem keltené fel az érdeklődésemet. de ez az alkalom volt egyben a Puskás Ferenc Stadion utolsó mérkőzése is. Alapvetően nem tartom magam elhivatott meccsrejáró típusnak, de gondoltam, erre az eseményre mégiscsak illik kimenni.
(Na jó, igazából az volt a fő ok, hogy 500 Ft volt a jegy ára, ami egyben a következő Eb-selejtező mérkőzésen is belépésre jogosít. Mi ez, ha nem egy nagy üzlet?)
Persze nem csak a pénzügyi oldala volt vonzó a dolognak; egyébként is kíváncsi voltam a megújuló válogatott játékára, ha már a legutóbbi albán meccsről teljesen lemaradtam (bár, ahogy olvastam, nem hagytam ki semmit).

Mindenesetre kissé aggódva mentem ki, mert a jegyárhoz kapcsolódó egetrengető akcióból azért sejthető volt, hogy nem igazán nagy az érdeklődés a meccs iránt. Pedig az ég szerelmére, ez az utolsó meccs a Puskásban. A Fradi hasonló alkalomra külön mérkőzést szervezett a Kolozsvárral, pályára léptette Lipcseit, Dragónert, stb. Az MLSZ meg csak egy nyavalyás Kazahsztánt tud meghívni, nehogy véletlenül kikapjon az utolsó meccsen a válogatott.
Szerencsére nem lett igazam, már ami a nézőszámot illeti, mert egész sokan kinn voltak. Na jó, közel sem volt teltház, de azért a jobb kilátást biztosító szektorokban zsúfolásig megteltek a széksorok.

És hogy milyen volt maga a meccs? Háááááát...
Az albánok elleni 1-0 után nyilván nem számítottam brazilos szambafocira, de azért a játék minőségére nehéz pozitív jelzőket találni. Talán egyedül a 3-0-ás végeredmény hangzik jól. Az már kevésbé, hogy a 3 gólból mindössze az első volt a magyar támadók érdeme, a többi kettőben inkább a kazahok játszották a fő szerepet - a saját kapujuknál.  A három gólon kívül pedig fájdalmasan kevés értékelhető momentum volt a meccsen. Általában véve a szotyievés jobban lekötötte a figyelmemet, ami azért teljesítmény, tekintve, hogy nem igazán szeretem az ilyesféle magvakat.

Ám az unalmas események közepette mindig akad egy reménysugár a szórakozni vágyó néző számára: a szurkolók! A legtöbb archetípusuk megtalálható a meccseken. A félrészeg pasas, aki az egész mérkőzés során 2-3 szót ismételget, de azt a legnagyobb beleéléssel (jelen esetben a "Támadááááás! Háááááborúúú!" szópárra esett a választás).
Aztán ott van az az ember, aki hárompercenként ontja magából a jobbnál jobb szóvicceket, de olyan intenzitással, hogy a meccs után egy poénjára sem emlékszem. Ugyanennek a cinikus változata, aki valamiért roppant vicces dolognak tartja, hogy a csapat minden egyes hátrapassza után rosszmájú gúnyolódásban törjön ki (nem az).
Azok a középkorú/idősebb nénik, akik a 90 perc alatt ugyan nem igazán figyelnek a játékra, de legalább a józan paraszti logika szabályait követve megoldást találnak a modern magyar futball minden problémájára.
És persze ki ne felejtsük a legendás B-középet, akik talpon vannak az egész meccs során, folyamatos skandálásokkal tartván a lelket a csapatban (vagy inkább a közönségben?).

Mindezek mellett érzem úgy, hogy nem volt felesleges kilátogatnom a tegnapi meccsre.
Egyébként ha az egész mérkőzésre egyetlen jelzőt kéne keresnem, akkor az a méltatlan lenne. Méltatlan, mert ez volt a jelenlegi Puskás Ferenc Stadion hattyúdala, ami normál esetben egy futballünnep kéne, hogy legyen. Ehelyett mit kaptunk? Egy középszerű és a középszerűnél lényegesen gyengébb csapat párharcát, pontosan megjósolható végeredménnyel (unalmas játék egyértelmű magyar győzelemmel).

Ezzel a "középszerű" megnevezéssel senkit sem akarok megsérteni, okoskodni meg végképp nem áll szándékomban. Csupán azt akarom megértetni, hogy miért várom már annyira a világbajnokságot, ahol talán látványos focira is számíthatunk.

A poszt végére pedig mi mást rakhatnék ki, mint az általam készített utolsó képet a Puskás Stadionról.

Fiatalos hidegháború - X-men: Az elsők

Nagyjából 10 perce próbálok egy épkézláb, figyelemfelkeltő bevezetőt írni a bejegyzéshez, de mivel ez nem igazán akar sikerülni, csapjunk a közepébe. Hosszú idő után ismét egy filmkritikával jelentkezem, mai alanyunk pedig nem más, mint az X-men: Az elsők.

Ez a darab szám szerint az ötödik az X-men filmek sorában és hűen követi a manapság oly divatossá vált "csináljunk minden sorozathoz előzményfilmet!" trendet. Az elsők története ennek megfelelően az 1960-as évek Amerikájában játszódik és azt követi nyomon, hogy miként találkozott egymással Charles Xavier és Erik Lehnsherr, jobban mondva X Professzor és Magneto, hogyan kezdték el közösen felkutatni a világban kallódó mutánsokat. Ehhez a történetszálhoz csatlakozik a gonosz Kevin Bacon karaktere, a szintén mutáns Sebastian Shaw, aki a két atomnagyhatalom, az USA és Oroszország összeugrasztásával akar végső csapást mérni az emberi fajra.

Nos, megmondom őszintén, én egy kicsit aggódva álltam hozzá a filmhez. Elég egyértelműen reboot-szaga volt a dolognak, ami rengeteg új ismeretlen karakter behozásával jár. És ezeket a karaktereket meg kell ismertetni, meg kell szerettetni a nézőkkel. X Professzorral és Magnetóval még nem is volt gond, őket már láttuk a korábbi filmekben, a megfiatalított verziójuk még plusz "nahátdeérdekes" érzéssel párosult. A többi mutáns azonban... Egyszerűen túl sokan voltak. A film közepén bedobtak nekünk vagy 5 új szereplőt, mind-mind más különleges képességgel, adtak 20 percet a karakterek kidolgozására, majd egyből drámai szituációk tömkelegébe (árulás, halál, lelki válság) helyezték őket. 20 perc azonban édeskevés mindehhez, így ezek a nagynak szánt fordulatok drámai hatás nélkül maradtak.

Persze szükség volt erre a rengeteg ifjú mutánsra, mert ők adták meg a film jellegzetesen fiatalos hangulatát. Nehezen lehetne ezt leírni: amolyan optimista, "hurrá, most minden sikerülni fog" típusú atmoszféra, amely szöges ellentétben áll a film konkrét történelmi hátterével: a hidegháborúval. Tényleg, néha igazán furcsa volt elmerülni a szereplők már-már 21. századi világában, aztán hirtelen szembesülni 1-1 archív felvétel útján, hogy mindez a hatvanas években játszódik. Az ember valahogy ösztönösen fekete-fehérnek képzeli el az akkori világot (feltéve, hogy az illető a kérdéses időszak után született már).

Node ideje visszaereszkedni a filozofikus magasságokból. Szeretnék még néhány szót ejteni a film végjátékáról.
Egyrészt. Kétségtelenül látványos és izgalmas volt az utolsó 30 perc, de egyszerűen fájdalmas volt nézni, hogyan próbáltak meg mesterséges kihívásokat állítani az újonnan behozott mellékszereplőknek. Nagyon erőltetettre sikeredtek ezek a párharcok, mert gyakorlatilag semmi megalapozottságuk nem volt. (Lásd pl. a hangszonáros srác és az angyalszárnyas lány, vagy éppen Bestia és Azazel viaskodását, akik a film nagy részében nem is beszéltek egymással, így a párharcukban sem volt semmi feszültség.)

A másik problémám erős spoilereket tartalmaz, így az csak kijelölés után olvasható el lentebb:
A film ugye azzal ér véget, hogy Erik és Charles útjai végleg elválnak egymástól; előbbi elkezdi megszervezni saját szövetségét az emberek ellen, míg utóbbi - immár kerekesszékbe kényszerülve - megnyitja iskoláját a birtokán. Mindez azonban túl hamar ment végbe szerintem. Az előző filmekben mindig úgy utaltak Erik és Charles együttműködésére, mintha az hosszú évekig tartott volna - itt azonban elintézik egy film leforgása alatt, ami nagyjából néhány hónapot jelent. Értem én, hogy ezzel jól be lehetett fejezni a részt, ugyanakkor alaposan felforgatták a filmek történelmét. (Ha jól hallom, a következő X-men epizódban ez gondokat is okozott.)

Azonban bármilyen sokat is írok a film negatívumairól, azt azért nem tagadhatom, hogy összességében élvezhető, izgalmas, jó film volt. A megfiatalított karakterek ismét frissességet adtak a szériának, amire azért már igencsak szükség volt, miután a harmadik X-men filmmel gyakorlatilag lezárták a fő történetszálat. Arról nem is beszélve, hogy ezzel rengeteg új lehetőség nyílt meg a film készítői előtt: újabb képregények mozgóképre vitele, újabb karakterek bemutatása, a régi és az új szereplőgárda összehozásáról nem is beszélve. Ez utóbbi poént éppen Az eljövendő múlt napjai névre hallgató részben sütötték el, amit idén májusban mutattak be a mozik - erről már decemberben ódákat zengtem.

Szóval nagyjából ennyi. Egyszer nézhetős mozifilm, de az az egy alkalom bőven megéri.
A poszt végén pedig álljon egy kihagyhatatlan opusz a soundtrackről:

Eurovízió, indokolatlan szakáll nélkül

Most, hogy lecsengett az idei Eurovíziós Dalfesztivál körül kialakult érdeklődés-, jobban mondva felháborodáshullám, itt az idő, hogy Obi-Wan Bali is beszámoljon saját nézőpontjáról (mert naprakésznek lenni túl mainstream).
Éééés igen, nagyjából most zárja be az összes olyan olvasó az oldalt, akinek már elege van a folyamatos elmélkedésekből a gender-ideológiáról, transzszexualitásról, toleranciáról. Mindenkit megnyugtathatok, ebben a szent pillanatban megfogadom, hogy még az idei osztrák győztes nevét sem fogom leírni posztban. Sőt, egy árva képet sem fogok linkelni a budapesti Szabadság-szobor arcszőrzettel ellátott verziójáról. (Na jó, nem bírom megállni.)

Kérdezhetnétek, hogy miért vagyok ilyen gonosz, hogy pont a nyertessel nem foglalkozok egy ilyen témáról szóló írásban. Félreértés ne essék, én nem tagadok semmit, gratulálok a győztesnek, így illik. Ugyanakkor a végeredményt követő hőbörgőhadjárat annyira felrobbantotta az internetet, hogy véleményem szerint fájdalmasan háttérbe szorultak a dalverseny egyéb részletei, ne adj' Isten különlegességei. Értsd: szinte egy sem szó sem esett a többi versenyzőről. Pedig megérné. Saját válogatásom következik.

Lelkem mélyéből először egy kétségbeesett kérdés tör elő: MI TÖRTÉNT A LENGYELEKKEL? Most komolyan, elképzelni nem tudom, kinek tetszhetett ennyire ez a színvonaltalan produkció. Balkáni mulatósra emlékeztető "zene", lengyel népviseleti miniszoknya, nem beszélve az előtérben tejet köpülő (!) mélyen dekoltált hölgyről. Nem csoda, hogy szakállas hősünk után ezt az előadást ekézték a legjobban szexista vonásai miatt. Bár fontosnak tartom a lengyel-magyar barátságot, erre a produkcióra még akkor sem szavaznék, ha pisztolyt szorítanának a fejemhez. (Kíváncsi vagyok, milyen fogadtatása volt a "műnek" Lengyelországban.)

Lengén öltözött hölgyekből amúgy sem volt hiány, persze a kivitelezések között is volt különbség. A portugálok például elég egyszerűen oldották meg a dolgot, ennyi erővel akár meztelenül is kiküldhették volna a színpadra az énekesüket. Jóval fantáziadúsabb volt azonban az ukránok produkciója a bombázónak szánt hölggyel és a mókuskerékben rohangáló férfi háttértáncossal (figyeld az allegóriát!). Keleti szomszédainknak amúgy sem kell a szomszédba menniük, ha zene helyett színpadi megoldásokkal akarják felhívni magukra a figyelmet: tavaly például egy tündérmesékből kilépett óriás cipelte be a színpadra az akkori versenyzőt.

Na de hogy ne csak a szerencsétlenre vagy unalmasra sikeredett produkciókat vesézzem ki (így is van belőlük elég), megpróbálom végigvenni a jó, hallgatható zeneszámokat.

A top 3-ból egyedül Hollandia produkciója volt az, ami próbált elszakadni a kliséktől. Az átlagos countrynótának szánt előadás ugyan egy kicsit tényleg unalmas volt, de az talán még reményt jelenthet a magyar társadalom számára, hogy országunk nekik adta meg a maximális pontszámot.
Aztán itt volt még a svájci előadás, ami szerintem meglepően élvezhetőre, vidámra sikeredett. Valami ilyesmit várna el az ember egy DALversenyre szánt zeneszámtól. Nem is értem, hogy miért nem végzett előrébb végül.
Na és jöjjön végül az abszolút kedvenc, az izlandi együttes. Már a nevük is viccesen hangzik (Pollapönk), de a produciójuk még inkább az volt. Látszik, hogy komolytalanra vették a figurát, de ezzel együtt nem vált az előadásuk gagyivá és még a zene is élvezhető volt.

Kicsit meglepő volt, hogy az öt nagy ország képviselői (brit, francia, német, spanyol, olasz) közül egy sem ért el komoly sikereket - csakúgy, mint tavaly. Érdekes, ezek szerint az, hogy ezen országok automatikusan döntőbe jutnak, nem előnyt, hanem hátrányt jelent - valószínűleg a közönség kevésbé ismeri, mint az elődöntőkből továbbjutott nótákat. Mindenesetre a németek produkciója egész különleges volt, a franciák pedig olyan populárisak, jópofák és "eurovíziósak" akartak lenni, hogy végül a 26. helyen végeztek.

Ja igen, és ott volt még az a magyar srác is, akinél folyton valami kislány rohangált a háttérben, miközben ő a futásról énekelt... Viccet félretéve, Kállay-Saunders András előadásával is minden rendben volt, sőt. Első hallásra nem igazán tetszett nekem, de ahogy most meghallgattam a többi versenyző dallal együtt, rájöttem, hogy nem is olyan rossz szám. Egy Eurovíziós Dalversenyen abszolút felvállalható. Teljesen megérdemelt az 5. hely, engem igazából ez az eredmény is egy kicsit meglepett.

Na és elérkeztünk a felsorolás végéhez. A legtöbb Eurovízióról szóló cikk ilyenkor egy szívbemarkoló jóslatot tenne, hogy vajon mi fog még következni a szakállas nő győzelme után; én persze jó hipszterhez méltó módon nem siránkozni fogok.
Szerintem semmi sem fog változni. Most hirtelen egy egész kontinensnyi embertömeg fellázadt az idei győztes ellen (érdekes, akkor kik szavaztak rá?), de néhány hét múlva ez is el fog ülni. Mondhat akárki akármit az Eurovízió alacsony színvonaláról (valószínűleg igaza is van), az emberek nézni fogják, mert érdekes és lehet róla beszélni. Félreértés ne essék, én is ugyanúgy ezen emberek közé tartozom. Csak annyi a különbség, hogy én nem próbálok úgy tenni, mintha nem érdekelne ez az egész Dalverseny.

Élet a 4-es metró után

Szinte egy emberként ujjongott fel a pesti lakosság a 4-es metró átadásakor és örömmel vetette magát az újonnan megépült vonalra. Nyilván még el kell telnie jópár évnek, mire az emberek tudatába annyira beleivódik a 4-es vonal létezése, mint mondjuk a 3-as metrónál, de hát ez már csak így megy.
Na de ennyi lenne? Nem lesz a jövőben egy olyan gigaprojekt sem, ami szitokszóvá válhat az átlag fővárosi lakosság körében?

Meg kell, hogy nyugtassak mindenkit, vannak jelöltek bőséggel. Nézzünk is meg ezek közül néhányat!

1-es villamos meghosszabbítása (2014 vége)

Kicsit önző módon főleg azokat a projektek fogom bemutatni, amik valahogyan kapcsolódnak hozzám (értsd: ahol ismerem az érintett környéket). Így jutunk el mostani területünkhöz, az 1-es villamos felújításához. Az 1-es vonal ugye a pesti oldal külső körútján megy végig, érintve északon a budai III. kerületet is -na ez pont az a rész, ahol életemben jó, ha kétszer megfordultam eddig. Sokkal érdekesebb azonban, hogy már el is kezdték meghosszabbítani a vonalat, déli irányban, a XI. kerület és Kelenföld felé. Bár a távlati tervekben egészen a Kelenföldi pályaudvarig elérne a villamos, az új végállomás egyelőre a Fehérvári úton lesz - pont a volt általános iskolám mellett. Gondolta volna a fene, hogy lassan már 1-es villamossal is el lehet jutni oda.

Félretéve a személyeskedést, azért az tényleg jelentős, hogy hosszú évek után végre ismét új villamosvonal épül Budapesten. Nagyon szakbarbárnak hangzik ez a kijelentés, de képzeld el, hogy mondjuk a négyes-hatos vonalát hosszabbítanák meg.... Azért az jelentős lenne, nem?

Az 1-es villamos másik nagy újdonsága a füvesített villamospálya lesz. Ez sem hangzik elsőre túl izgalmasnak, mindenesetre a képek alapján elmondható, hogy jóval barátságosabban fog kinézni a környék.

Budai fonódó villamoshálózat (2015 közepe)

Ha már villamosról van szó, itt egy érdekesebb tervezet, bár ezt még nem kezdték el ténylegesen építeni. A projekt célja Óbuda villamosközlekedésének megújítása, korszerűsítése. Ennek keretében felújítanák a 17-es villamos pályáját, részben új villamosvonal épülne a Széll Kálmán tér és Óbuda között, továbbá összekötnék a Batthyány teret a Margit budai hídfőjével. Bocsánatot kérek a száraz felsorolásért, de ezen átalakítások nagy része olyan helyen zajlik, amit én nem igazán ismerek, így nem is tudom megmagyarázni, színesíteni az ilyen-olyan villamospálya-fejlesztéseket.
Na jó, egyet azért igen: végre lesz egybefüggő villamosközlekedés a Duna-parton. Most a 41-es villamosnak a Batthyány téren van a végállomása, a 17-esnek pedig a Margít-hídnál. Így azonban a hiányzó szakasz ki lesz pótolva, aminek köszönhetően már Budán is lehet majd villamos-korzózni, nem csak Pesten. Egyébként innen ered az egész projekt neve: a Margit híd budai hídfőjénél össze fog "fonódni" a 17-es és 41-es vonal.

A terv annyira azért előrehaladott állapotban van, hogy a 17-es villamos már nem jár a pályafelújítás miatt. Ha mázlink van, a Széll Kálmán teret is át fogják alakítani. Ja, és a megvalósulás után megint lesz 56-os villamos, a 61-es pedig a 17-es vonalán fog továbbközlekedni.

5-ös metró (2020 + 20-30 év)

És akkor ezek után végre áttérhetünk a kevésbé földhözragadt, nagyvolumenű tervekre. Rögtön itt egy újabb metró, bár ezt hivatalosan "Észak-déli regionális gyorsvasút"-nak hívják. Az ötlet baromi egyszerű: az északról jövő szentendrei HÉV-et össze kell kötni a föld alatt a délről érkező csepeli és ráckevei vonalakkal.

A 4-es metróhoz hasonló botrány elkerülése érdekében a projektet már most több ütemre szedték szét. Az I. ütemben előbb a csepeli és ráckevei HÉV-et terelnék egy vágányra a Nemzeti Színház térségében, majd a Boráros térnél a föld alá bukva egészen az Astoriáig menne a vonal. A BKK jelenleg ezt az ütemet tervezi a közeljövőben megvalósítani.

A későbbiekben a "metró" a Kálvin tér, Oktogon, Lehel tér, Margitsziget érintésével fog becsatlakozni a szentendrei HÉV vonalára.

Feltétlenül fontos még megemlíteni, hogy - bár a megvalósítás sehol sincs - a metró színe már évek óta el van döntve, lila lesz. Jaj de örülünk. (Elnézést a rossz minőségű képért, de egyszerűen nem létezik értékelhető illusztráció a nyomvonalról.)

2-es metró bővítései (2020 vagy később)

Bár a 2-es metróvonal az utóbbi években teljes körűen fel lett újítva, a menő Alstom-szerelvényekről nem is beszélve, van itt még tennivaló. Például a metró és a gödöllői HÉV összekötése, ami elsőre ugyan egyszerűen hangzik (mindkettőnek az Örs vezér terén van a végállomása), ám annál több nehézséget von maga után. Hol legyen pontosan összekötve  a két vonal, hova tesszük a felszíni autóforgalmat, hogyan tudnak a HÉV-kocsik metrósíneken közlekedni és fordítva. Szóval nem egyszerű.

Mindemellett annak a lehetőségét is "vizsgálni fogják", hogy esetleg egy új vasúti szárnyvonalat építsenek Rákoskeresztúr felé, de azt a környéket én már végképp nem ismerem, így a jelentőségét sem tudom felmérni.

Földalatti felújítása (2020 vagy később)

A jó öreg Milleniumi Földalatti Vasút (külföldi turistáknak csak "metro line M1") is kezd egy kicsit elöregedni, fel kéne újítani a vonalat, a 30 éves szerelvények cseréjéről nem is beszélve (bár mezei utasként nekem ezek egyáltalán nem tűntek fel... na mindegy, a szakemberek biztos tudják). Sőt, itt szintén "meg fogják vizsgálni" a vonal továbbépítésének lehetőségét, a Mexikói úttól egészen Zuglóig.

3-as metró felújítása (minél hamarabb, igazából 2020 vagy később)

Nem véletlenül ezt hagytam a végére: véleményem szerint ez az egyik, ha nem "a" legfontosabb projekt a főváros közlekedésében. Lassan már két éve repkednek a hírek, hogy melyik napon melyik állomás közelében robbant le egy-egy metrószerelvény a 3-as vonalán, a sebességkorlátozásokról és az aggódó hangokról nem is beszélve. És hát tényleg nagyon leharcolt a szegény metróvonal állapota, ideje lenne a 2-es után a 3-as metrót is felújítani végre. A BKK szerint gőzerővel dolgoznak a projekten, már mindenféle tanulmány elkészült, jelenleg keresik a beruházás kivitelezőit. Ettől függetlenül a laikus szemlélő (ld. én) könnyen érzékelheti úgy, hogy már hónapok óta nem történik semmi az ügyben, emiatt már a BKK-nak is kellett magyarázkodnia. Na mindegy.

Mindenesetre annyit már tudni lehet, hogy évente 4 állomást fognak felújítani a hozzájuk tartozó vonalszakasszal együtt, így 5 év alatt fog végbemenni az egész vállalkozás. A felújítás után pedig akár Káposztásmegyerig is meghosszabbíthatják a metróvonalat északra (ezt mellesleg már 20 éve lebegtetik a levegőben), bár ezt még ugye "vizsgálni kell".

Ha elkezdik, valószínűleg kínkeserves lesz az az 5 év a budapesti lakosoknak a folyamatos szakaszlezárások miatt. (Csak a 3-as metrón többen közlekednek naponta, mint az ország vasútvonalain együttvéve.) De hát inkább legyen ez, mint az 5 km/h-val közlekedő metrószerelvények.

Szép és jó, de mikor?

Ezen felsorolás után egy kérdés valószínűleg minden olvasó elméjén végigfut: mindezt mikorra? 2050-re? Sajnos nem tudok egy négyjegyű számmal válaszolni. Az itt felsorolt projektek nagy részére a BKK a 2014-2020-as uniós fejlesztési ciklusban próbál meg támogatást szerezni (azaz már el is kezdődött a "kérelmezés"). Négy kiemelt projektjük van: a 2-es metró továbbépítése, a Földalatti rekonstrukciója, az 5-ös metró előkészítése, valamint a villamoshálózat fejlesztése (akármit is takarjon ez utóbbi kifejezés). Szóval az itt felsorolt projektek 90%-ához a "2020, vagy később" címkét lehet odabiggyeszteni.

Vannak azonban konkrétabb információk is. Az 1-es villamos meghosszabbítását 2014 végéig ígérik befejezni. A budai fonódó villamoshálózatra már kiírták a közbeszerzési eljárást, 2015. júniusáig kell elkészülnie az átalakításoknak. A 3-as metrónál 2016-ig csak a megvalósíthatósági tanulmány fog elkészülni és ezek után lehet majd pályázni az uniós támogatásra.

No hát igen, ilyesmikre lehet számítani a jövőben. Kicsit hosszú lett a felsorolás, de ezt kérem tudjátok be saját emberi gyengeségemnek: nagyon könnyen el lehet merülni a különböző utópisztikus tervezetekben. Rengeteg elképzelésről még így sem meséltem (ld. például a Földalatti meghosszabbítását a budai Várig), de azok annyira elszállt ötletek voltak, hogy még az ésszerűség látszata is elveszett volna.

A halogatás ellenszere, avagy óvakodj a majomtól

Az időbeosztás nem az erősségem. Ezt a mondatot szajkózom magamnak kis híján már másfél éve, mert egyszerűen képtelen vagyok értelmesen megszervezni egy átlagos napomat, anélkül, hogy felesleges üresjáratok lennének benne. Egyszerűen nem megy.
Talán az az oka, hogy az iskolán kívül kevés rendszeres, előre meghatározott időpontú tevékenységem van. Ergo magam osztom be, hogy mit, mikor, mennyi ideig csinálok. Valószínűleg a Föld minden internetkapcsolattal rendelkező embere találkozott azzal a jelenséggel, hogy órákat képes szörfölni a világhálón anélkül, hogy bármi hasznosnak vagy értelmesnek tűnő dolgot csinált volna. Én ezzel a jelenséggel nem hogy találkoztam már, hanem közeli ismerősöm is. A mai délutánomat is hasonló dolgokkal pazaroltam el, kezdve régi Facebook-profilképeim böngészésétől az Origo mai rémhírein át egészen Dancsó Péter református műsorokról szóló paródiájáig.

Valamelyik hasonló ámokfutásom során találkoztam ezzel a cikkel. A címe Why Procrastinators Procrastinate - Miért szoktak a halogatók halogatni (vagy valami ilyesmi). Mintha csak rólam szólt volna. Kicsit hosszú a cikk de annyi jó szöveggel és rajzzal volt illusztrálva, hogy muszáj néhány szót ejtenem róla. Főleg azért, mert szerintem nem én vagyok az egyetlen, aki ezzel küzd. (Üdvözöllek az Anonim Halogatók Klubjában!)

Szóval a szöveg azt mondja, hogy a notórius halogatók fejében két fő harcol egymással: a Rational Decision-Maker (Ésszerű Döntéshozó) és az Instant Gratificaton Monkey (~Azonnali Szórakozás Majom).

Az ésszerű döntéshozónk minden alkalommal előre eltervez mindent, tudja, hogy mit kell csinálnia, ám amikor eljönne a cselekvés ideje, közbeszól a majom. Ő csak a jelenben él, az azonnali élvezeteket hajhássza. Ha ő felülkerekedik, akkor kezd el az ember haszontalan, de szórakoztató tartalmakra vadászni a neten. Így keveredünk el a Sötét Játszótérre (Dark Playground).

Persze az ember lelkében mindig ott leselkedik a bűntudat, így nem is tud felhőtlenül szórakozni. Az a fránya határidő csak-csak közeledik, kéne már valami értelmes dolgot is csinálni... mígnem az utolsó utáni pillanatban megérkezik a Panic Monster (nem, nem akarok többet fordítani!). Hőseink rendre megijednek az ijesztő szörny megjelenésétől, a majom rögtön elinal, az Rational Decision-Maker pedig halálfélelemben próbálja időre befejezni a feladatot:

Született a szerzőtől egy másik írás is, amiben a gondolatmenetet folytatva már arról ír, hogy hogyan lehet leküzdeni a halogatás késztetését. Ennek a tartalmát már nem foglalom össze, inkább csak linkelek egy képet kedvcsinálónak (hátha valakinek felkelti az érdeklődését és nem kell az összes lusta embernek elmesélnem a lényeget).

Lehet ezek után mindenféle summázatot írni, komolykodva bátorítani az embereket, hogy "merjél te is váltani!", stb. Én nem vagyok ezekben túl jó, úgyhogy inkább csak a 2. cikk egyik tanácsát emelném ki: tűzzél ki sok egyszerű, rövid, könnyen teljesíthető célt. A cikk a saját weboldalát hozza példának, aminek a fejlécén kinn díszeleg a lényeg: new post every tuesday - új bejegyzés minden kedden.

Először csak jót mosolyogtam rajta. Aztán rájöttem, hogy nem is olyan rossz ötlet. Úgyhogy most ebben a szent pillanatban új fogadalmat teszek: ettől kezdve minden szombaton új bejegyzést várhattok majd Obi-Wan Bali blogján.
Persze nem írom ki rögtön a fejlécre, hogy "új bejegyzés minden szombaton", először megvárom, hogy mennyire működik majd a dolog. Remélem menni fog. Ha ez sem fog sikerülni, valószínűleg örökké tartó letargiába zuhanok, esetleg kétségbeesésemben a Dunába vetem magam.
Nem akarok rögtön kiskapukat emelni, mindenesetre ne lepődjetek meg, ha nem szombaton, hanem véletlenül csütörtökön, pénteken, ne adj Isten vasárnap fog megjelenni új poszt.

A halogatós cikket meg tessék elolvasni, de minimum a képeket megnézni belőle. Ja és persze rendszeresen nézzetek rá a blogomra, hogy számon lehessen kérni rajtam a szombati posztokat. :)

Naturalizmus lépten-nyomon: A passió

Elérkezett hát ismét Húsvét ünnepe, tavaszi szünet, Nagyhét, minden, ami ilyenkor lenni szokott. Keresztény emberként, gondoltam, illene valami mással is ráhangolódni az ünnepre a miséken kívül, úgyhogy pont kapóra jött, hogy Nagypénteken este Mel Gibson híres (vagy hírhedt?) passió-feldolgozását adta a közmédia.
Hogy melyik film is ez? Tudod, az, amelyiknek már a plakátja is sokatmondóan előrevetíti az alkotás hangulatát.

A történetet gondolom nem kell túlmagyarázni, valószínűleg a legtöbb ateista is tisztában van Jézus Krisztus szenvedésének főbb állomásaival. Jelen filmünk a rendelkezésre álló röpke két órában Jézus elfogatásától a kereszthaláláig tartó periódust mutatja be, hogy aztán a feltámadás sejtetésével fejeződjön be.

Na, természetesen ezzel a filmmel kapcsolatban nem lehet megkerülni a hitelesség kérdését. Szinte minden kritikában elhangzik, hogy A passió mennyire naturalista film. Ez tény és való. Nem véletlen a 18-as karika, Jézus megostorozásának, szenvedésének, keresztre feszítésének minden egyes részletét kíméletlenül ábrázolja a film, nem igazán riad vissza a fröccsenő vér látványától. Nem kimondottan egy délutáni limonádé-film.
De ettől eltekintve is elmondható, hogy a készítők nagyon ügyeltek a korhű ábrázolásra. A filmben kizárólag arámi nyelven beszélnek, amit egy jezsuita szerzetes alkotott meg egyéb nyelvek (szír, héber) felhasználásával. Maga a történet is rengeteg (szinte minden) elemet az evangélium erre vonatkozó szakaszaiból vett át.

Bár a film bemutatója idején alig voltam 8 éves (emlékszem, a film DVD-változata évekig rejtve volt előlünk a családi filmgyűjtemény rengetege között), most utánaolvastam, hogy mi volt akkoriban az egyházak reakciója. Hát eléggé vegyes. A katolikus püspöki kar teológiailag nem talált semmi kivetnivalót a filmben, néhány teológus azonban az alkotás ellen foglalt állást, mondván, ez a fajta brutalitás is csak a Sátán kísértésének újabb megnyilvánulási formája.

Pedig ha valakiknek, hát akkor a vallásos embereknek és az egyházaknak semmilyen kifogása nem lehet a filmmel kapcsolatban. A rendező, Mel Gibson maga is katolikus, és bevallottan csak a Bibliára alapozva lett elkészítve a film. Semmi egyéb hozzátoldással nem egészítették ki a filmet (na jó, egy 19. századi asszony látomásait leszámítva), és láthatóan nem is akartak eltérni a Szentírás adta keretektől. Csúnyán fogalmazva azt is lehetne mondani, hogy ez a film pont a keresztény egyházak számára készült.

De sajnos ez a hitelességre törekvés adja egyben a film negatívumait is. A passió egyszerűen nem tud kilépni a Biblia adta szűk keretek közül. Elsőre talán égbekiáltó eretnekségnek hangozhat ez a kijelentés, de gondoljunk bele: a Biblia, bármennyire is pontosan írja le Jézus életének eseményeit, nem egy forgatókönyv. Nem lehet ebből egy az egyben filmet csinálni, minimális vagy semmilyen változtatásokkal, mert túlságosan semleges lenne az egész.
Valami hasonló látszik a karakterek kidolgozottságában. A film egyértelműen Jézus szenvedésére és gondolataira koncentrál, ezzel nincs is semmi gond. A többi szereplő azonban - Mária kivételével - egyáltalán nincs bemutatva. Jó példa erre Monica Belucci Mária Magdolna szerepében, aki jóformán egy mozgó kellékké degradálódik. Mindig Máriával együtt jelenik meg, látszik rajta, hogy teljesen megtört, ám a valódi tragikum kizárólag a Szűzanya személyén keresztül jelenik meg. (Hozzá kell tenni, Maia Morgenstern kiválóan alakít Jézus édesanyjának szerepében.)
Természetesen akadtak üdítő kivételek, például a fel-felvillanó emlékképek Jézus életének korábbi szakaszaiból, vagy éppen Poncius Pilátus karaktere, ahol jól fel lett vázolva a helytartó tépelődése, dilemmája.

No, miután a filmet ilyen formán az égig magasztaltam, majd porig aláztam, próbáljunk meg objektívan értékelni.
Nekem, mint keresztény ember, tetszett a film. Következetes szöveghűségével és mellbevágó naturalizmusával sokkal kézzelfoghatóbbá tette a bibliai történet világát. Sokkal jobban át tudtam érezni Krisztus szenvedésének mibenlétét, amit - valljunk be - a hosszú húsvéti szertartások alatt hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni.
Ugyanakkor önálló filmművészeti alkotásként több aggály is felmerül vele kapcsolatban. Szinte kizárólag a szentírási részletek adaptációjáról van szó, mindenféle újszerű gondolat vagy kérdésfelvetés nélkül. Ez már csak azért sem szerencsés, mert sokak tudatában csak egy újabb keresztény propagandafilmként fog megmaradni az alkotás - pedig A passió azért több ennél.

Nagypéntekre tökéletes film volt, bár nem hiszem, hogy a közeli jövőben újból megnézném. Ahhoz túl megrázó.

A 4-es metrós poszt

Tegnap, azaz 2014. március 29-én hivatalosan is átadták a budapesti M4-es metrót az utasoknak. Tulajdonképpen tökéletesen felesleges volt leírnom az előző mondatot, hisz csak az a fővárosi ember nem hallotta a várva-várt projekt befejezésének hírét, aki az utóbbi hetet egy befalazott üres szobában töltötte. (Igen, most fognak téglával dobálni az egyéb városokban lakó olvasóim...)

Kicsit meglepődtem, hogy milyen csendesen készülnek az illetékesek a megnyitóra. Mindössze néhány napja lett bejelentve egyáltalán a pontos időpont, a buszokon a hangosbemondó csupán a várható menetrend-változásokra, nem pedig a metróátadás tényére hívja fel a figyelmet. Ebből a videóból sem tűnt úgy, hogy az emberek túl lennének tájékoztatva az átadással kapcsolatban.
Persze azért a kampánygépezet működött (no meg az sem ártott, hogy egész hétvégére ingyenessé tették az új vonal használatát), így a pénteki megnyitás után már tömegek várták a 4-es metró birtokbavételét. De tényleg, mozdulni sem lehetett a sok metróturistától. Mindenki fotózott, nézelődött, ámult-bámult. Esetleg még egy szerelvényre is fölszállt, ha nagyon muszáj volt. Komolyan mondom, ennyi embert még nem láttam rácsodálkozni a közösségi (szigorúan nem tömeg!) közlekedés csodáira.

Nem mintha elítélném ezeket az embereket, elvégre én sem tisztán az új vonal funkcionalitása miatt keveredtem oda, hanem mert veszettül kíváncsi voltam. De ez így is van jól. Kár, hogy a többi dolog mellett csak úgy elmegyünk - például a többi metróvonalon is van azért bámulnivaló, csak már megszoktuk. No de elég, most nem akarok egy emelkedett hangulatú, "most aztán kielemzem a modern társadalmak bajait" típusú elmélkedést írni.

Mindenesetre a megállók baromi jól néznek ki. Sajnos még nem láttam mindegyiket, de az a kevés (Kálvin tér, Keleti pályaudvar, Újbuda-központ) meggyőzött. Modern, szellős, dizájnos - mondjuk a 450 milliárd forintos (!) összköltségvetést nézve ez el is várható. Fotózni a sok szelfizgető ember között nem igazán volt kedvem (meg nem is akartam ilyen röhejesen kinézni), de a Rákóczi téri állomásnál nem tudtam megállni, hogy ne lőjek néhány képet.

A második kép érdekessége a rengeteg településnév körbe-körbe a betonba vésve. Nos, ha valakinek nem lenne egyértelmű (igazából senkinek sem az), azok a földrajzi nevek II. Rákóczi Ferenc birtokait jelölik. Mert ugye a Rákóczi téren vagyunk. (Témától elütő kérdés: miért akarom a "Rákóczi"-t mindig ipszilonnal írni?) Szerintem nagyon szellemes ötlet, egy afféle trükkös easter egg a nagyvárosi forgatagban - emiatt nem is igazán értem, miért kell a legkisebb i betűn is összeveszni, rögtön hibás tervezést kiáltva. Mindegy, nem lényeges.

Persze ettől függetlenül sajnos nem mindenben tökéletes az új metró - és most tekintsünk el a politikai csatározásoktól. Először is: baromi sűrű a megállókiosztás. A leginkább érthetetlen az Újbuda-központ és Móricz Zsigmond körtér közötti szakasz: ha 200 méter van a két megálló között, akkor sokat mondok. Tudom, nem vagyok egy városfejlesztési szakértő, de mi akadálya lett volna annak, hogy a két megállót pl. összevonják?
Nyilván az sem ártana a metrónak, ha elkészülne a II. ütem és elérne a Bosnyák térig - ebben az esetben tényleg ki tudná váltani a 7-es busz forgalmát. Pénzügyi források hiányában azonban marad a félmegoldás.

Persze, ne legyünk telhetetlenek, örüljünk annak, ami van. Mert a metró nagyon jól néz ki, tényleg gyorsabb vele eljutni Pestről Budára, a korszerűségről nem is beszélve.
A sok "szakmai" fontoskodás után pedig hadd linkeljem be azt a számot, ami mindig is eszembe jut, ha metróról, különösen ha a metróban tapasztalható huzatról van szó. Szeretjük a Magashegyi Undergroundot, na.

Vágod a Pilvakert, mi?

Ismét túl vagyunk egy március 15-i ünnepségsorozaton. Átadták a Kossuth teret, megvolt Orbán Viktor beszéde, a délutáni programokat meg egyszerűen elfújta a szél.. Nem beszélve a tavalyi eseményekről, amit az irgalmatlan mennyiségű hó tett emlékezetessé. [indokolatlan havas szóvicc helye]

Érdekes megnézni, hogy hogyan csapódtak le a március tizenötödikék a blog rövid és kissé ritkás történelmében. Hol írtam egy agyonkomolykodott panaszkodást az ünnep politikai vonatkozásairól, hol pedig csak kiraktam egy kokárdát az aktuális dizájn fejlécképére, büszkélkedvén kétes hírű Paint-tudásommal.

Most azonban egy teljesen más, tőlem abszolút távol álló témáról lesz szó. Olyan zenei stílusokról, amik egyáltalán nem az én világomba tartoznak. Red Bull Pilvaker 2014.

Aki nem látta volna a rendezvény plakátját, annak elmondom, hogy ez a Pilvaker a '48-as forradalmi nemzedék szellemét hivatott megidézni mai magyar rapperek, DJ-k segítségével. Szép szóval kifejezve "a magyar underground szubkultúra közreműködésével". Huhú, de furán hangzik, ugye? Petőfi versei egy MC ikszipszilon feldolgozásában? Van ennek értelme?

Meglepő, de van. Mármint én abszolút támogatom az előadás ötletét. Petőfiék a maguk korában is a radikális, az idősebb nemzedékektől elhatárolódó fiatalságot jelentették, miért ne lehetne őket a XXI. századi rap vagy hip-hop képviselőivel összekötni? Arról nem is beszélve, hogy valljuk be, nem ártana a XIX. századi magyar költészet agyonsulykolt darabjait kicsit jobban megismertetni a fiatalokkal. Én is baromira unom néha, hogy Petőfi verseiről mindig csak a megszokott klisék hangzanak el.

Na szóval emiatt érdeklődve tekintettem a Pilvakerre, annak ellenére is, hogy ha lehet két zenei műfajt mondani, ami tökéletesen távol áll tőlem, akkor az a rap meg a hip-hop. Nem tudom. Egyszerűen nem jön be. Volt idő, amikor csak értelmetlen hablatyolásnak, káromkodásözönnek tekintettem, mindenféle művészeti érték nélkül. Ez mára azért megváltozott, de azóta sem vált szívem csücskévé. Ilyen szempontból egy kalap alá tartozom édesapám generációjával, akik értetlenül nézik, hogy mit is akar csinálni ez a rakás baseballsapkás arc mikrofonnal a kezében.

Tulajdonképpen itt található meg a Pilvaker két fő célja. Közelebb hozni Petőfiék világát a fiatalsághoz, ugyanakkor megismertetni ezt a jellegzetes hip-hop közeget a többi emberrel. Ne adj' Isten népszerűsíteni.

És hogy milyen volt végül maga az előadás? Érdekesnek érdekes volt, de ennyi. Talán ott volt a hiba, hogy megpróbálták egy előadásban szerepeltetni a rappereket ismert színművészekkel. Mert azért ismerős arcok is kellenek, úgyhogy ott volt Szervét Tibor, Kautzky Armand vagy éppen Földes Eszter. De... egyszerűen élesen elkülönült egymástól a két "világ". A rapperek hozták a megszokott stílusukat, a színészek igyekeztek könnyedebb hangulatot felvenni, ám az meg túl erőltetettre sikeredett. Még Kiss Ádám poénjai is szürkébbnek tűntek a megszokottnál.

Persze ettől függetlenül tényleg érdekes volt maga az ötlet. A Füstbement terv feldolgozása például kifejezetten élvezhetőre sikeredett. A walesi bárdok feldolgozása Fluor Tomival igencsak bizarrul hangzik, de nem lett olyan rossz. Meglepően fülbemászó volt, ahogyan két DJ a Kautzky Armand által felmondott 'Hazám, hazám' ária szövegét keverte meg. Hülyén hangzik, de tényleg.

Sajnos konkrét felvételeket nem tudok linkelni, de nézzetek rá az esemény hivatalos oldalára, ott a bal oldali sávban meghallgathattok 5-6 számot az előadásról.

És hogy mit lehet zárszóként mondani? Jó ötlet, a lehető legjobb megvalósítás, nekem mégsem jött be. Még mindig alapvetően ódzkodok ettől a zenétől, de ennek az oka minden bizonnyal bennem keresendő, nem pedig az előadásban. Ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy a felsorolt zenei előadók közül szinte senkinek sem ismertem a nevét: Saiid, Wolfie, Sena, Sub Bass Monster. Még most is ismeretlenek számomra, és magamat ismerve ez így is fog maradni.

De ettől függetlenül valószínűleg több ilyen alkalomra lenne szükség ahhoz, hogy jónéhány ember fejében ne káromkodó négerek, vagy ezen négereket utánozni akaró fehérek képe jelenjen meg, ha meghallják a rapper szót.